XXI. századi nőként, elmondhatom magamról, hogy azon szerencsések – vagy inkább szerencsétlenebbek? – közé tartozom, akik abban a világban hisznek, amiről a könyvekben írtak, amiről a mesék szólnak. Ha jobban belegondolok, érzelmi szempontból az én korosztályom van a legnehezebb helyzetben. Hogy miért? Mindannyian tudjátok, miről beszélek, ha azt mondom, Hamupipőke, Hófehérke, Csipkerózsika, Szépség és a Szörnyeteg. Mindegyik mesében van egy bajba esett, jó szívű, törékeny lány, akit a történet végén megment a bátor hős, egy erős férfi, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Mi, akik ebben a – végül is nyugodtan kijelenthetem, hogy a nemek szempontjából – teljesen elaljasult világban élünk, úgy nőttünk fel, hogy egy nap majd eljön értünk a szőke herceg.
Vitatkozhatnánk, hogy a nő vagy a férfi a hibás a mai helyzetért. Átrághatnánk százszor, hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, de csak felesleges köröket futnánk. A lényeg, hogy az egész világ a feje tetejére állt, és ez teljesen összezavarja a mi generációnkat.
Teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy nekünk a legnehezebb, hisz mi vagyunk a változás kellős közepén. Az új generációnak szánt mesék már a politikai problémákra vannak kihegyezve. Nekik már nem lesz olyan nehéz a helyzet. Ők már nem fogják pontosan tudni, milyen az az igaz szerelem. Nem lesznek teljesen összezavarva a gondolataik. Hamupipőke, Hófehérke, a Szépség feledésbe merül, helyükre egy tolvaj kerül. Úgy tűnik, nem csak a technika, az érzelmi világ is modernizálódik.
… Azt mondják a bölcsek, hogy nem kell elveszítenünk magunkból a kislányt, ahhoz, hogy nők lehessünk, de vajon ez még a mi világunkra is érvényes? Még hihetünk abban, amiben gyermekként hittünk? Lehetünk valaha is hercegnők? Vagy el kell fogadnunk, hogy az, amit kiskorunkban neveltek belénk, mára már nem más, mint a múltban élők papírra vésett, elhomályosodó emlékei?