Vidéki lány a nagyvárosban – avagy, a felnőtté válás első lépései

• Zsarnai Beáta
• 2014. május 3. szombat

Vidéki gyermekként Budapest volt álmaim városa, amitől 19 évig óvtak a szüleim. Mindemellett, mint minden kislány, gyakran előfordult, hogy anyukám vagy nővéreim cipőibe bújtam, és elcsentem a híres piros rúzst.

Az elengedhetetlen kellék. A lángolóvá varázsolt gyermeki ajkak ördögien csábítják a loknis lányokat, hogy végre nővé válhassanak. Amitől persze szüleink mindig óva intettek, és mikor azt mondtuk, bárcsak végre felnőtt lehetnék, ők mindig figyelmeztettek, hogy ha eljön az az idő, számtalan nehézséggel kell majd szembenéznünk. Gyermeki életünk során rengeteg dologra megtanítottak, sok mindennel kapcsolatban kaptunk útmutatást. Hogyan tervezzük a jövőnket, hogyan alakítsuk a karrierünket? Milyen az igaz szeretet? Mutatták az irányt, de – ahogy elnézem a körülöttem lévőket, és magamat is – ha arról volt szó, hogy felnőtt szeretnék lenni, mindig csak azt hallottam, hogy az élet felnőttként a legnehezebb. Konkrétumot nem mondtak. Csak állandóan figyelmeztettek.

Aztán az évek teltek. És nem is tudtuk, mi minden vár ránk. Visszatekintve a múltba, valóban… Talán a gyermekkor volt valóban a legegyszerűbb. Irtó mázlista az a tinédzser, aki az érettségi előtt tudja már, mit szeretne kezdeni a jövőjével. Én csak abban voltam biztos, hogy elismert szeretnék lenni, és nyomot akarok magam mögött hagyni a világban. Tizenkilenc éves voltam, mikor döntenem kellett, hogyan tovább. Reál beállítottságomnak, és kiváló angol nyelvtudásomnak köszönhetően közgazdasági pályát választottam. Az ország egyik legerősebb gimnáziumának falait magam mögött hagyva, a legelismertebb közgazdasági főiskolára nyertem felvételt, ami maximalista énemet teljes büszkeséggel töltötte el.

Kitűnő tanulmányi eredményeim bizonyítják, hogy a számokkal kiválóan bánok, tudok az írók sorai mögött olvasni, értem, mi történt 1848-ban, pontosan ismerem az emberi szervezet felépítését. Megértettem a fizikai törvények varázslatos világát, és a kémiai folyamatokkal is teljes mértékben tisztában vagyok. Értem, mit jelent, ha valaki azt mondja: tartozik 491. Tudom, milyen jogai vannak a különböző vállalkozásoknak. Még én azon szerencsések közé tartozom, akik az önismeret rejtelmeibe is betekintést nyerhettek, mi több, művészlelkem hibátlanul olvassa a kottát, és pontosan tudom, hogy hangzik a zongorán, ha valaki azt mondja, D-moll.

Ez mind szép és jó. De, ahogy teltek a hónapok, és alakult az életem úgy, ahogy az meg volt írva, törtető énem, és az elém sodort lehetőségek felnyitották a szemem, és ráébresztettek, többre vagyok hivatott, mint egy közgazdasági diploma. Bár reggeltől estig képes lennék elmerülni az analízis és a könyvelés rejtelmeiben, valahogy más irányba kalandoztak a gondolataim.

Alig pár éve, a stabilnak tűnő világom a szemem láttára egyszerre csak összeomlott, és nem találtam a helyem a nagyvilágban. Elfojtott, tragikus sérelmek törtek elő belőlem. A céltalanság miatt – az egyébként hatalmas – önbizalmam teljesen megszűnt létezni. Eltévedtem. Valljuk be, kivétel nélkül, mindannyian letérünk arról az útról, amit végső soron a szüleink tapostak ki nekünk. Mindannyiunk szívét összetörik egy nap, vagy akár többször is. Mindannyian csalódunk barátokban. Mindenki találkozik betegséggel, és a halállal. Elengedéssel, elmúlással, veszteségekkel.

A hónapok elteltével, távol a szülővárosomtól, a leküzdhetetlennek tűnő fájdalmak megértették velem, mit értett édesanyám, mikor azt mondta, hogy felnőttnek lenni nehéz. Bevallom, az utóbbi években sokszor kívántam, hogy bárcsak újra gyermek lehetnék. De szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint az időt visszatekerni nem tudom.

Felnőttem. Életem színtere a korábban elérhetetlennek tűnő főváros lett. A családom kétszáz kilométerre van tőlem. A lakásom minden pontján megtalálható saját cipőgyűjteményem valamelyik darabja. A táskámhoz nyúlva bármikor előhalászhatom a korábban oly tiltott, mégis oly csábító rúzst, ami – az ajkamra kenve – figyelmeztet, hogy már nem vagyok többé kislány…