Egy éven keresztül szárnyaltam. Szerettem és viszont szerettek, majd – mint a mai világban szinte minden első szerelem – az enyém is véget ért. Női büszkeségem és tartásom pedig nem engedte, hogy felmelegítsem a káposztát. Szerencsére karrierista énem túl tudott kerekedni az összetört szívemen, és minden energiámat a jövőm építésébe fektettem. Mindent megtettem, hogy elérjem, amit akartam. Bevallom, volt rá példa, hogy átgázoltam az embereken. Népszerűségemnek köszönhetően pedig sosem voltam egyedül. De az nem jelenti azt, hogy olykor ne lettem volna magányos.
A korombeli lányokhoz képest sokkal céltudatosabb, feltűnőbb, életvidámabb voltam, és ezt a külvilág is észrevette. A környezetemben élő legnépszerűbb, leghelyesebb pasik vettek körül, küzdöttek a kegyeimért, vagy valljuk be, egy-egy légyottért. Nem tagadom, élveztem, hogy szinte bárkit megkaphatok, de tudtam, ha így is van, megtartani úgysem tudom őket. Már akkor is túl érett voltam a korombeliekhez képest, így csak kihasználtam bájom, hogy soha ne unatkozzak, és kevésbé érezzem a magány hideg és ijesztő simogatását.
De egy idő után belefárad az ember lánya az állandó feleslegesnek tűnő ragyogásba. Egy olyan lány, mint én, aki rajong a szerelemért, nehezen viseli, ha nincs kit átölelnie tiszta szívből, igazán. Kerestem, vártam, kerestem, vártam. Már-már könyörögtem az égieknek, hogy küldjenek valakit, aki nem Barbie babaként tekint rám, hanem, aki mellett hercegnő lehetek.
És akkor, másfél évnyi szingli lét után, az utolsó – gimnázium falai közt töltött – éven megismertem Őt. Olyanok voltunk, mint tűz és víz. Velem ellentétben Ő nem volt népszerű. Nem volt nagyszájú. Inkább hallgatott, mint beszélt. Viszont ezerszer jobb ember volt nálam. Mi több, az egyik legodaadóbb ember, akit valaha ismertem. Kedves, tisztelettudó, segítőkész, önfeláldozó – most már biztosan kijelenthetem, hogy – férfi. Minden önző, rossz, és törtető tulajdonságom ellenére meglátott bennem valamit, amit szeretni lehet. Pedig Ő pont a lehető legönzőbb korszakomban csöppent az életembe. Hónapokon keresztül várt rám. Nem szólt egy szót sem, nem lépett felém. Csak leült, és hallgatott, én pedig ismét önző voltam, és mivel különleges volt az a rengeteg törődés, amit Tőle kaptam, így – úgymond – magamhoz láncoltam.
Hosszú hónapokig tartott, mire én is úgy szerettem Őt, ahogy azt igazán megérdemelte. De kivártam, mert hittem, hogy egy nap majd képes leszek őszintén viszonozni az érzéseit.
Életem legszeretetteljesebb három évét köszönhetem Neki és a családjának. Szülei lányukként, nagyszülei unokájukként, keresztszülei keresztlányukként bántak velem, és ne feledkezzünk meg Róla sem. Őszintén, teljes odaadással szeretett. Hercegnőként bánt velem. Egyszerre lehettem nő és kislány a közelében. A legelviselhetetlenebb, leghisztisebb korszakomban is minden Tőle telhetőt megtett azért, hogy én jobban érezzem magam. Számtalanszor csalt mosolyt az arcomra. Mellettem volt, mikor meg se érdemeltem. Csak így utólag visszatekintve látom, mennyi áldozatot hozott értem… Röviden: úgy szeretett, ahogy korábban soha, senki.
Miután kapcsolatunk véget ért, és hosszas hónapok után sikerült feldolgoznom, hogy elhagyott, többször is visszatekintettem a múltba. Sokszor akartam gyűlölni, amiért magamra hagyott, de most már tudom, hogy a lehető legjobb döntést hozta, mikor azt mondta: vége, ennyi volt. Mert akárhonnan nézem, teljesen reménytelen esetté váltam. Ugyanis, mint mindenkinek, Neki is volt egy hibája, ami előhozta belőlünk a tűz és víz állandó ellentétét. És a helyzet fokozatosan úrrá lett rajtunk. Tűzként – akkor még önző módon – uralkodni akartam, de a végén saját magamat égettem porrá, és Őt sem kíméltem… A kapcsolat végével mentettük, ami még menthető volt.
…Akárhonnan nézem, jóval és rosszal együtt, nyugodtan kijelenthetem, hogy a Vele töltött időnek köszönhetően megváltoztam. Megtanultam értékelni apróságokat, mint egy forró tea az éjszaka közepén. Egy séta a parkban. Fontossá vált egy erősebb kézfogás, egy őszinte mosoly, egy odaadó ölelés. Átértékelődtek bennem a dolgok. Nem akarok mindenáron győzni. Nem akarok átgázolni embereken azért, hogy előrébb jussak. Mára segítőkészebb, odaadóbb, higgadtabb emberré váltam, aki ott próbál segíteni, ahol csak tud. Aki rengeteg szeretet akar adni. Szívemhez nőtt szülővárosom. Önző énem, ha nem is teljes mértékben, de félre tettem, és sokkalta önfeláldozóbb lettem.
Azt hiszem, olyan nővé kezdtem válni, akire a kislány, aki voltam, igazán büszkén tekintene… és a kapcsolat veszteségével a lehető legszebb dolgot kaptam: az írás művészetét.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: