A barátság, mint olyan…
A mai világban tengernyi emberrel lehetünk körülvéve. Vannak ismerőseink a közösségi oldalakon, a munkahelyünkön, az egyetemen, úton-útfélen. Ismerősök, akikkel jól el lehet ütni az időt, de ritkák az olyan barátságok, ahol bármikor, bármiről hangosan gondolkozhatunk.
Kislányként – naivan – sokszor mondtam, hogy rengeteg legjobb barátnőm van. Úgy éreztem, nekem vannak a világon a legtökéletesebb barátaim, mígnem a nővérem, aki tíz évvel több múlttal rendelkezik, mint én, egyszer csak annyit mondott: „Örülj, ha találsz egy olyat, aki mindig melletted áll.”
Persze gyerek fejjel nem értettem, miről is beszél. Gondoltam, hogy az képtelenség, de így évekkel később már kezdem kapizsgálni, mire próbált utalni. Főként nőként, nyugodtan kijelenthetem, hogy – életünk során – a barátnők jönnek – mennek, és rá kell ébrednem, kevés olyan kapcsolatom van, ami minden háborút túl él, de azok, akik képesek voltak átvészelni a köztünk lévő nehéz időszakot, a lehető legtöbbet tették hozzá az életemhez.
Mindannyiunknak vannak gyerekkori kapcsolataink, amik hosszú éveken keresztül kísérnek az utunkon. Fontos Róluk beszélnünk, mert bár én elvesztettem az enyémet, sokat kaptam Tőle. Gyerekkori barátaink ismernek a legjobban, talán sokkal jobban, mint mi saját magunkat. Szeretnek, még ha a legelviselhetetlenebb állapotban vagyunk, akkor is. Megbocsátanak, mikor hatalmasat hibáztunk. Rossz és jó tulajdonságainkkal együtt elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk, és Ők azok, akik akkor is az arcunkba vágják a kegyetlen igazságot, mikor mindenki más titkolózik. Velük van a legtöbb vitánk életünk során. Észhez térítenek, mikor kifordultunk önmagunkból. A nőknél ritka, hogy életük minden pillanatában mellettük áll az, aki hosszú évtizedekig életük része volt. De egy biztos, még ha a barátság valamiért véget is ér, az együtt töltött évek során belénk épülő egy-két tulajdonság, amit észrevétlenül ragadtunk ki a másik félből, nyomot hagynak bennünk, és egy életen át magunkban hordozunk tovább. És, amíg Nélkülük haladunk Sorsunk kusza, és kereszteződésekkel teli térképén – a múlt időn elmerengve – csak remélni tudjuk, hogy egy nap útjaink újra keresztezik egymást.
Aztán ott vannak a váratlan találkozásainkból születő barátságok. Kapcsolatok, amik egy-egy utazás közben jöttek létre. Mikor a lelkek találkozása létrehoz egy olyasfajta kötődést, amit egyszerűen se idő, se tér, se kudarc, se bánat, se irigység nem tud elszakítani egymástól. Barátságok, ahol nem számít, mennyi időt töltöttünk külön, a távolból érezzük, ha a másikkal baj van, ha szükségünk van egymásra, és mikor újra találkozunk, úgy tudunk beszélgetni, mintha csupán egy nap telt volna el az utolsó találkozásunk óta. Nincs harag, nincs féltékenység, senki nem hibáztat senkit. Egyszerűen tudjuk, hogy él, hogy létezik, és bármi van, Ő mindig mellettünk áll.
Vannak olyan igaz barátaink, akikkel a versengés, az ellenséges viszony az évek során összehozott minket. Aki irigykedve nézte sikereinket, és akit irigyelve fürkésztünk, mikor és mit lép. Akivel, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag folyton versenyt futottunk. Barátságok, amik a legváratlanabbul értek minket. Ők azok az emberek, akik, miután mindketten félretettük irigységeinket, és rájöttünk, nem egy világban mozgunk, a lehető legbüszkébbek mindarra, amit életünk során elértünk. Mikor a padlón vagyunk, a kezünket fogják. Mikor csendben vagyunk, nem kérdeznek, csak várják, hogy egy nap kitörjön belőlünk mindaz, amit hosszú ideig magunkba fojtottunk. Leülnek, várnak, és biztos, hogy az értesítési listán az elsők közt állnak. A régmúlt, versengéssel teli időkre nevetve emlékezünk, és örülünk, hogy gyerekes féltékenységünket és minden viszályt félre téve, vetélytársunk személyében egy igazán értékes barátra leltünk.
És végül ott vannak azok, akik a lehető legközelebb állnak hozzánk. Akivel napi kontaktban vagyunk. Az szentül igaz, Ők örülnek a legjobban a sikereinknek, és sosem érezzük azt, hogy jelenléte teher lenne a számunkra. Ők azok, akikkel sírva nevetünk, vagy nevetve sírunk. Akik a nehéz időszakainkban kénytelenek elviselni lelki kicsapongásainkat. Én személy szerint nyugodtan kijelenthetem, hogy az a személy, akit a legjobb barátnőmnek tudhatok, elmondhatja magáról, hogy mellettem a jég hátán is megél. Mikor a világom körülöttem összeomlani látszott, minden problémám rajta csattant, pedig csak segíteni próbált… és ez fordítva is igaz. A lehető legszélsőségesebb vitákba is keveredtünk már. Volt idő, mikor eltávolodtunk egymástól, de végleg sose mondtunk le a másikról. Az ilyen barát képes megbocsátani, és bocsánatot kérni. Azon emberek közé tartozik, akik felnyitják a szemünket, mikor mi már nem látunk tisztán. Az biztos, hogy az Ő őszinteségüket viseljük a legnehezebben, de abban is teljesen biztos vagyok, hogy az olyan barátok, mint Ők, a Föld minden apró darabját megmozgatják, mikor látják, hogy úgy érezzük: a világunk romokban hever. Az ilyen emberektől fáj a legjobban a kemény valóság, de ha van legalább egy ember, aki így törődik velünk, azt bizony meg kell becsülni. Talán hibáznak olykor, ahogy mi is tesszük. Talán eltitkolnak néhány dolgot, hogy óvjanak Minket. De eget-földet megmozgatnak értünk, mikor mindenki más már rég lemondott Rólunk…
Barátok… Szükségünk van rájuk, mert hiába siker, pénz, hírnév, szerelem, nélkülük sokkal szegényebbek lennénk.
