Van úgy, hogy az örömtől könnyek szöknek szemeinkbe, és kíntól mosoly jelenik meg arcunkon. Pupillánk sötétedésre kitágul, nos, ugyanez a helyzet, ha tekintetünk szerelmünkön landol. Gyomrod összeszűkül, tenyered izzad, mikor izgulsz és félsz, és ugyanez történik, mikor a szeretett személyről beszélsz. Szíved összeszorul, mikor úgy igazán megbántanak, és ugyanígy érzel, mikor szerelmet vallanak. És van az a pont, biztos ismered, mikor az agyad kikapcsol, és tested megremeg. Mikor átadva magad a másiknak lelked elönti a mámor, és már-már fuldokolva levegő után kapkodsz. Arcod minden izma összerándul, és a kellemes érzés fájdalmas kifejezéssel párosul.
Különös…
Mintha minden pillanatban pengeélen táncolnánk. Valóban egy hajszál választaná el az örömöt a bánattól, a szerelmet a sötét világtól, a félelmet a boldogságtól, az élvezetet a fájdalomtól?
Vajon miért ilyen egyformák a jelek? A hasonlóság kissé félelmetes, és felettébb érdekes… Mire figyelmeztetnek? Miért érzünk ugyanúgy, mégis teljesen máshogy, mikor lelkünk a szenvedéstől, vagy épp a boldogságtól lángol?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: