Az élet sokszor állít kihívások elé. Nehézségek a munkában, párkapcsolati gondok, szerelmi csalódás, baráti problémák, tragikus események. Ilyenkor az emberek, főként mi nők, hajlamosak vagyunk kétségbeesni, és valljuk be, hosszú ideig képesek vagyunk szomorkodni, sírni. Hosszú órákig érzünk valami megmagyarázhatatlan fájdalmat, ami átjárja testünk minden pontját.
Ma reggelre rosszat álmodtam… Megint. Legalább másfél hónapja nem volt ilyen gyötrő rémálmom, mint most. Feltépett olyan sebeket, amiket nehezen foltoztam be. Így reggel, mikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem, a szívem majd megszakad, és képtelen vagyok ma bármit is megtenni. Ráadásul még hallottam az eső koppanását is a párkányon. Patthelyzet. Fejem a párnámra hajtottam, hogy visszaaludjak, aztán fél órás forgolódás után kapcsoltam, hogy ezt bizony nem engedhetem meg magamnak. Szóval, akármennyire is fájt, akármilyen gyengének is éreztem magam, felálltam és elkezdtem a szokásos napi teendőimet.
De az az állandóan szorongató kéz csak nem akarta elengedni a szívemet. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, minden pillanatban sírni akartam. Majd a tükörbe néztem, és magamra parancsoltam:
„Muszáj összeszedned magad! Gyerünk! Nevess!” (Mintha az olyan könnyen menne…)
Miért pont nevetni? Nos, volt az életemben valaki, aki az ilyen helyzetekben mindig arra törekedett, hogy úgy nevessek, hogy még a hasam is belefájduljon. Hogy levegőt se kapjak. Nevetésterápiának hívta.
-Nem lehetsz egyszerre boldog és szomorú! Sokkal jobban szeretem, amikor nevetsz. – Szokta mondani. Így akárhányszor találkoztunk, mellette olyan nagyon nevettem, mint még korábban soha, és olyankor mindig úgy éreztem, nincs semmi, ami megállíthatna. Tényleg éreztem, ha úgy tiszta szívből nevet az ember, akkor képtelen arra, hogy fájdalmat érezzen.
Az elmúlt időszakban többször is alkalmaztam ezt a módszert, és valóban bevált. Csupa őrült, vidám emberrel vettem magam körül, akik mellett annyira nevettem, hogy még a könnyem is kicsordult. Akik mellett úgy nevettem, mint valamikor a ’nevetésterapeutám’ mellett.
De ma reggel egyedül voltam… Tudtam, ha felhívnék bárkit is, csak felidegesítene azzal, hogy mosolyt akar csalni az arcomra. Meg amúgy sem várhatom el mindig másoktól, hogy segítsenek. Egyedül is képes vagyok rá! Így megkímélve a számomra fontos embereket egy reggeli vitától, leültem az ágy szélére, kényelembe helyeztem magam, és emlékeztem.
Lehunytam a szemem, és felidéztem minden olyan pillanatot, amikor nevetésemtől zengtek épületek falai. Pillanatokat, amikor láttam az emberek arcán, mennyire imádják hangos, vidám, őszinte kacajomat. Amikor már könyörögtem, hogy hagyják abba a vicces történeteket, mert görcsöt kapok. Felidéztem történeteket, éjszakába nyúló beszélgetéseket, kétértelmű megjegyzéseimet. Mindent, amikor nevetésben törtem ki.
Ültem mozdulatlanul, és emlékeztem. Szívemben melegség, arcomon őszinte mosoly, szememben egy-két felbukkanó könnycsepp jelent meg. Lelkem megkönnyebbült. Az állandóan szorongató kéz lehullott szívemről, elindítottam kedvenc zenei válogatásomat, és boldogan vetettem magam a napi teendők alá.
Sírni vagy nevetni? Nos, sokszor a sírás segít, megkönnyebbülünk tőle. Ez tény, néha jól is esik, de amíg sírsz, az teljesen kimerít. Úgyhogy inkább nevess! Ha nem is vagy rá képes, keress valamit, amitől mosolyog a lelked! Higgy nekem! Nem csak jobban érzed majd magad, de úgy fogod érezni, hogy nincs az az ember a földön, aki képes lenne megállítani.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: