Tegnap felfedtem egy titkot egy számomra fontos ember előtt. Egy titkot, amit már két hete magamban hordozok. De most muszáj voltam lerántani a leplet, mert segíteni szerettem volna, és mert igen is, szükségem volt erre. Azt hittem, hogy ha ezt tudja, akkor majd máshogy tekint a tanácsaimra. Mert amúgy azt gondolja mindenki, hogy nekem olyan egyszerű és csak úgy heccből ’okoskodom’. Hogy elém csak elém tolnak mindent. Fogalmuk nincs az embereknek, mi minden van a mögött, amit elértem. Megyek, pörgök, hajtom magam, új kapukat/ajtókat és lehetőségeket keresek. Írok, írok, tanulok, írok, tanulok, írok, és megint írok. Nem állok ám meg, nincs az az ember, aki végleg megállítson. Akartam, hogy az illető értse, miről beszélek. Hogy tanácsaimmal, próbálkozásaimmal, tapasztalataim felsorolásával nem ártani, hanem segíteni próbálok és, ha ehhez az kell, hogy felfedjek dolgokat, akkor tessék, tálcán kínálom. Lássuk, mit kezd vele!?
Akartam, hogy lássa, hogy nekem sem egyszerű, mi több: biztosra veszem, hogy most sokkal nehezebb, mint Neki vagy bárkinek, de legalább újra és újra felállok, és ha nehezen is, de mindig tovább megyek.
Hallottam szavakat, amikből érződött, hogy ennyit nem bír el egy lélek. Ennyit biztos nem lehet, és ültem az ágyon, és én is éreztem, hogy ez valóban képtelenség. Hogy én hogy vagyok rá képes? Akkor, ott, egy pillanatra azt éreztem, feladom. Fogom magam, és eltűnök, mert most így nem bírok tovább menni, nem tudom végig csinálni. Aztán eszembe jutott egy gyerekkori történetem, az újrakezdésről.
Egészen pici koromban, mikor a gyermek épp, hogy megtanul járni, kórházba kerültem. Szalmonella. Mit ad Isten, fertőzés elkerülése érdekében nem látogathattak meg családtagjaim, a nővérek pedig nem sétáltattak meg. Ha jól emlékszem a történetre, két hétig nem használtam a lábam. Egy üvegablakon keresztül figyelte a világ, mi történik velem. Senki nem segített. Senki nem fogta a kezem. Mivel nem kaptam segítő kezet, mivel nem volt mellettem támasz, így gyermeki énem bár fel tudott állni, a külvilágba érve fogalmam nem volt, hogy hogyan kell újra sétálni.
Nem tudom, mi történik ilyenkor az agyban, mi az, ami blokkol, mi az, ami gátol, de én már alig két évesen is megmutattam, hogy újra és, ha kell, újra megcsinálom. Kisebb traumaként érhetett, és fura lehetett a lelkemnek, hogy az, ami korábban olyan könnyen ment, most miért nem megy? És a szüleim ott voltak, fogták a kezemet, és segítettek, hogy újra menjek. És mivel ma köztudott, hogy tudok járni, ezért tudom, hogy akkor, két évesen, azok az emberek, akiknek fontos voltam, nem mondtak le rólam, nem mondták azt, hogy majd lesz, ahogy lesz, nem hagytak magamra és én sem adtam fel. Számomra akkor sem létezett lehetetlen. Nem is lehetett volna másik lehetőségem, hisz azért kaptam a lábaimat, hogy vigyenek az utamon.
Ha akkor sikerült, most miért adnám fel? Miért fordítanék hátat mindennek? Miért választanám a könnyebbik utat? Miért ne hagynám, hogy segítsenek mások? Miért mondanék le számomra fontos dolgokról és fontos emberekről? Miért ne lennék képes tovább menni egy-egy pofon vagy valódi tragédia után? És Te, aki épp a sorokat olvasod, Te miért ne lennél képes arra, hogy lépj egyet? Nincs más lehetőségünk, csak tovább menni! Mert azért kaptuk az életünket, hogy új utakra lépve bejárjuk a minket körülvevő világot.
És, hogy ezt hogy oldjuk meg? Egyedül vagy valakivel az oldalunkon? Ezt sok minden alakítja…Van bizony, amikor egyedül megyünk az utunkon a következő 
kereszteződésig, van, amikor senki nem segít. Amikor igazából nincs is szükségünk másokra. Van, hogy már-már könyörgünk egy támaszért. Van, hogy megharagszunk arra, aki segíteni próbál, van, akit ellökünk, mert beleszól az életünkbe, és sérti önérzetünket, hogy jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. De valahogy mindig jelezzük, hogy szükségünk van némi segítségre. A legnagyobb baj akkor van, amikor helyzeted teljes csendben, megzavaró mosollyal az arcodon viseled… olyankor van igazán szükséged valakire, aki ott van, és megfogva a kezed, segít neked, hogy utadon tovább mehess…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: