Ha egy élet véget ér

A halál… nos, nem a legkellemesebben csengő szavak egyike, mégis, ha tetszik, ha nem: az életünk része. Így, 23 leélt év, és jó pár tragédia után, nem is tudom, melyik a rosszabb: mikor kapok egy váratlan hívást, és közlik, hogy valaki – számomra kedves személy – elment? Vagy, mikor minden napomat úgy élem, hogy attól rettegek, hogy megcsörren a telefonom, és bumm, a hír csak arra figyelmeztet, hogy nem tudtam elbúcsúzni? Vagy, ha elmegy egy magzat? Vagy, ha egy balesetben a karjaink között távozik valaki? Nem nagyon lehet rangsort állítani, hisz egyik sem egyszerű.

…A napokban kaptam egy telefonhívást, mely régi és új sebeket tépett fel.

-Alig egy éve van hátra. – Zokogva szól a barátnőm. Szívem összeszorult, szemem könnybe lábadt. Úgy mondtam volna valamit, de az egyébként szószátyár énem egy szót sem tudott mondani.

-Ez biztos? – Tettem fel a kérdést.

-Igen… – Pár másodperc csend, majd a következő szavak borsónyi méretűre préselték szívemet. – Mondd, te mit tennél?

Testem teljesen elgyengült. Újabb csend következett. Tudtam, hogy válaszra vár, és az igazság az, hogy tudnom kellett volna egyből a választ, de a szó bent maradt.

-Egy pillanat, és visszahívlak. – Szóltam, és leraktam a telefont. Voltam már ugyanis hasonló helyzetben, és a hívás hatására rá kellett jöjjek, hogy lelkem és szívem egy része, egy elég meghatározó része, még mindig benne van. A hír, amit kaptam lerombolt mindent, amit felépítettem, és eszembe jutott a nap, mikor én kerültem hasonló helyzetbe. Emlékszem, az igazságot tartalmazó sorok úgy hasítottak belém, mint újszülött csecsemőbe a védőoltást adó tű hegye. Óvatosan, lassan, de biztosan, mélyrehatóan. Az információ úgy áramlott szét a lelkemben, ahogy az oldat árad szét a gyermeki testben. A fájdalom, ami átjárja a gyermek karját, ugyanúgy járta át az én testemet is, könnyeket hagyva maga után. Kissé homályos a kép, kissé kába voltam, de azt a kegyetlen érzést soha nem fogom elfelejteni. Ordítottam is… Igen, ha jól emlékszem, úgy viselkedtem, mint egy védőoltás fájdalmától szenvedő kisgyermek.

Percekig tartottam a telefont a kezemben, hogy újra tárcsázzam a barátnőm számát. Bár hónapokon át minden egyes nap írtam, hogy mikor és mit éreztem, miként éltem meg a mindennapjaimat a tudattal, hogy valakit elveszíthetek, és egy idő után úgy alkottam a sorokat, hogy remélem, egy nap majd ez a történet segíteni fog másoknak, mégis tegnap, a kérdés hallatán, fogalmam nem volt, mit tanácsoljak…

-Már most úgy érzem, hogy elveszítettem. Rideg és távolságtartó. – Barátnőm végül megmentett a válaszadástól.

-Figyelj rám! El kell döntened, hogy ki a legfontosabb ember az életedben!? Tudod, én mindig azt mondom, hogy ÉN vagyok a legfontosabb ember az életemben. Ez kicsit önzőség, de sajnos mérlegelned kell! Mert akárhogy is alakul az egész, ha egy nap ő elmegy, úgy végleg elmegy, neki már nem lesz nehéz, de te, aki itt maradsz, egy egész életen át tele leszel kérdésekkel, kétségekkel, ki nem mondott érzésekkel. Valószínűleg ő is ezért távolodik tőled, mert nem akar kitenni ennek a helyzetnek.

-Nem érdekel! Vállalom! Ne döntsön helyettem! – Tört ki hangosan az egyébként csendes, halk szavú barátnőm. Szívem összeszorult, mintha magamat hallottam volna.

-Meg tudod mondani, miért? – Tudtam a választ, de hallani akartam.

-Egyszerű Beus. Rohadt egyszerű. Szeretem, és amíg lehetőségem van rá, szeretni akarom. Aztán, ha elmegy? Majd lesz valahogy.

Sírva fakadtam, és minden, amit éveken és hónapokon keresztül építettem magamban, egy gombnyomásra összeomlott. Ültem, és a tehetetlenség az idegeimen táncolt. Bármit, tényleg bármit megadnék azért, hogy embereket visszahozzak, vagy épp meggyógyítsak… De nem vagyok Isten, ebben az esetben nem én döntök.

El kell fogadnunk, hogy ha itt az idő, tetszik vagy nem, az élet véget ér. Ilyenkor az illető sok mindent hagy maga után: a szekrényben dohosodó ruhákat, egy-két hőn imádott plüsst, ajándéktárgyat, talán még az illatát tartalmazó parfümöt is, egy-egy hanganyagot, emlékeket, ütött-kopott fényképeket, videókat, mosolyt az arcomon, könnyeket a szemeimben, különleges érzéseket a szívemben, rengeteg dolgot, amik mintha azt súgnák, hogy egy nap majd visszajön. Sokszor elhitetem magammal, hogy az illető biztos csak nyaralni ment… De, amikor jön egy hűvösebb este, egy elviselhetetlennek tűnő nap, és én csak arra vágyom a legjobban, hogy magához húzzon, akkor újra szembesülök a valósággal, hogy erős és nyugtató ölelését többé már nem érezhetem… Karjai már nem nyújtanak biztonságot. Józan eszem bekapcsol, és ilyenkor tudatosul bennem úgy Isten igazából, hogy már csak a fejemben él tovább, hogy egy időben létezett, és én elvesztettem Őt.

…Ha egy élet véget ér…

Történjen így, vagy úgy, az élőnek mindig nehéz… De akárhogy nézem, egy lehetőségünk van ilyen helyzetben: elfogadni, hogy sorsunk teljesen kiszámíthatatlan. Sose tudhatjuk, mennyi időt szánt nekünk az Univerzum, de úgy gondolom, ha már világra jöttünk, és még mindig itt vagyunk, úgy kell alakítanunk az életünket, hogy azok, akik olyan sokat jelentettek nekünk a földi létben, életük utolsó perceiben, és onnan fentről is azt mondhassák:

„Nagyon büszke vagyok Rád!”

Tovább a blogra »