Hétfő reggel

Az orrom előtt ment el a busz. Ideges lehettem volna, mint ahogy általában a legtöbb ember teszi, de inkább elővettem a telefonom, felkerestem a kedvenc rádióm online oldalát, és miközben az egyik fülemben lévő fülhallgatón keresztül hallgattam a kellemes dallamokat, a buszmegállóban ülve figyelmesen szemügyre vettem az engem körülvevő embereket. Kicsiket és nagyokat, barátokat, szerelmeket, családokat, üzletembereket. Rockerek, hippik, cicababák, lazán sportosak, hajléktalanok, idősek, szegények, gazdagok vegyülnek el egymás közt.

Különböző stílusok keveredtek több tucatnyi, kapkodó emberek személyében, és mindegyiknek volt valami baja. A szülő ordibált a síró kisgyerekkel, a következő percben kezet emelt rá. Majd pár pillanattal később megakadt a tekintetem egy távolról közeledő, kéz a kézben sétáló páron, akiknek az arcáról már több 100 méterről leolvasható volt az egymással való elégedetlenség. Tizenéves kislányok, 25 éves felnőtt nőnek érezve magukat, beszélgettek a szexről, hatalmas orgiákról, a pénzes pasikról. Még a végén tanulok valami újat… Az őrült, rohanó világ embereit minden egyes sarkon hajléktalanok várták.

Az utakon a drágábbnál drágább autók sofőrjei türelmetlenül dudáltak a forgalmi dugóba keveredett többi, kevésbé menő járgánnyal rendelkező vezetőkre. Van, aki már az ablakot lehúzva, káromkodva ordibált, mintha azzal egy pillanat alatt megszüntethetné a közlekedési káoszt. Emberek százai vettek körül, mégis egy kezemen meg tudnám mutatni, hogy az alatt az öt perc alatt hány ember ajkát hagyta el őszinte mosoly, hány igazán szerelmes csók csattant el két ember között. Pontosan meg tudnám számolni, hány tehetős ember szánta meg a hajléktalanokat egy-egy szendviccsel, vagy pár forinttal. Meg tudnám mondani, mennyi valóban 15 évesnek tűnő 15 éves lányt láttam magam körül, és egy kezem elég ahhoz, hogy megszámoljam, mennyi türelmes sofőr van az utakon. Rohanás, türelmetlenség, elégedetlenség, feszültség jellemzi a város embereit. Foghatnánk a hétfőre, de kit akarunk becsapni?

Miközben a rádiót hallgattam, a műsorvezetők hétköznapi poénjain hangosan felnevettem, és azt tapasztaltam, mindenki lenézően tekintett rám, mintha, valami rosszat csináltam volna. Mit láthattak rajtam, ami ekkora unszimpátiát váltott ki belőlük? Magamra néztem, és feltettem a kérdést, vajon velem van a gond? Miért baj az, hogy mindenféle különösebb ok nélkül képes vagyok jó ízűen nevetni egy rádiós műsor hallatán, vagy épp őszinte mosoly jelenik meg az arcomon, ha egy édes kutyát látok sétálni a tavaszi napsütésben? Miért baj, ha boldogsággal töltenek el a bolti eladó kedves szavai? Miért van az, ha lekések egy buszt, „majd jön a következő” gondolattal, nyugtalanságot félretéve, képes vagyok türelmesen megvárni a pár perccel később érkező járatot?

Egy időben sokat törtem a fejem, hogy miért bámulnak meg oly sokan az utcán, még akkor is, ha a lehető legslamposabban vagyok felöltözve. És, ahogy most így végig szemléltem a hétfő reggeli fáradt, boldogtalan arcokat, – akik, ha tekintettel ölni lehetne, már réges-rég kivontak volna a forgalomból – arra jöttem rá, hogy valószínűleg az emberek ugyanúgy látják rajtam a nyugodtságot és elégedettséget, mint ahogy én is látom rajtuk a nyugtalanságot és az elégedetlenséget és, amíg számomra az ő viselkedésük zavaros és szokatlan, addig számukra az én ragyogásom idegesítő. Ma már végül is annyira ritkán látni gondtalanul, felszabadultan közlekedő embereket, hogy feltűnik az embereknek ez a ’furcsa’ viselkedés, és alaposan végig is mérik a ’különcöt’.

A mai világban az a teljesen természetes, hogy valaki sír a buszon, vagy épp veszekszik a barátjával, a szüleivel, a gyerekével? Ezek lennének a természetes dolgok, a boldogság, a kiegyensúlyozottság pedig a különleges, a természetellenes és olykor már sértő?
A célállomáshoz közeledve felálltam a kényelmes ülésről, és leszállási szándékom jelzését a jelzőgombhoz közelebb álló harmincas fazonra bíztam, majd egy kedves „köszönöm” hagyta el a számat, és láttam a meglepődött arckifejezéseket magam körül. Vajon mit gondoltak? Majd miközben mosolyogva, boldogan szálltam le a buszról, és haladtam a teendőim helyszíne felé, éreztem a hátamba fúródó, kérdő, irigy, sértett tekintetek szikráit, és egyre jobban úgy éreztem magam, mintha földön kívüli lennék, aki nem tartozik a megszokott hétköznapi közegbe. Különc lennék? Valóban velem van a ’gond’? Kérdeztem magamtól, aztán lepergett rólam az elmúlt fél óra negatív hulláma, és folytattam a hét első napját úgy, ahogy elkezdtem: erőtől kicsattanva, céltudatosan, vidáman.