Már megint a szerelem…

Tavasz van. Talán ebben az évszakban ’bolondulnak’ meg a legjobban az emberek, ha a szerelemről van szó. Ma nálam is címlapon volt a téma, és rájöttem, ilyenkor mindenki úgy érzi: „szerelmes vagyok.”

Sokan – főleg, mi nők – beleesünk abba a hibába, hogy azt hisszük, hogy az az őrjítő kémiai folyamat, amit érzünk egy bizonyos illető iránt, nem más, mint szerelem. Ha magamat nézem, nehezen leszek szerelmes, és azt, hogy „szeretlek” nem is tudom kimondani csak úgy, egészen addig, amíg nem érzem, hogy mögötte valós tartalom is van. Igen, ez nálam egy ilyen biztos zár, és van úgy, hogy mondanám, de ha odakerül a sor, olyan, mintha valami elvágná a torkomat. Egy szót sem tudok mondani. Ilyenkor tudom, hogy nem vagyok szerelmes. Pedig volt már rá példa, hogy azt hittem. Szentül hittem, hogy végre már én is érzem. És bumm, mégsem. Aztán egy nap véget ér. Olyankor persze női oldalról jön a sírás, az átkozott miértek és a többi. Mindegy, hány alkalommal rágom át a történteket, a helyzeten akkor sem tudok változtatni. Majd telnek a hetek, hónapok, és mikor már egyre kevesebbet rágódom a múlton, az élet elém sodor egy-két emléket, aminek hatására eszembe jut az a bizonyos illető, és szívem kissé megdobban. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem az első kérdés, ami megfordul a fejemben, hogy „szerettem én valaha őt?”

Ilyenkor végig fut minden, amit Neki köszönhetek, amit Vele együtt átéltem. Amit akkor éreztem, mikor a mindennapjaim része volt. Az első emlékeim azt idézik elő, hogy Vele minden jó volt, minden klappolt, minden tökéletes volt. Mosolygok, előfordul az is, hogy lelkem egy része kissé még hiányolja is azokat az időket, aztán tovább pörgetem az emlékeket. Emlékszem, nagyon jó volt Vele, rémlik, mintha épp újra átélném, de… És igen, végig gondolom, és ötből négy alkalommal elmém mélyéről előbújik egy-egy jelenet, ahol már akkor is megbújt egy DE, ami halkan súgta: nem Ő az. Ez nem az az érzés, amiről a könyvekben írnak, amiről a filmek szólnak. De akkor valamiért nem hallgattam ezekre a hangokra, és hónapokig, mi több évekig hittem, képes vagyok megváltoztatni a megváltozhatatlant. Hittem, hogy Őt bizony nekem szánták. De most, ha felteszem azt a bizonyos kérdést, pontosan meg tudom mondani, hányszor HITTEM és hányszor ÉREZTEM azt igazán, hogy szerelmes vagyok…

Valahogy így lehetünk ezzel mindannyian. Az emberek nem szeretnek egyedül lenni, pedig egyébként boldog szinglinek lenni hatalmas kiváltság. De, ha nem, hát nem. Szép dolog a szerelem, én is nagy rajongója vagyok, de kivárom. Vannak viszont olyanok, akik már-már üldözik a szerelmes állapotot. Így sokszor, mikor találnak valakit, aki pont megfelel, hipp-hopp elhitetik magukkal és az egész világgal, hogy ők márpedig szerelmesek, majd egyik pillanatról a másikra csalódnak, pofára esnek, azt hiszik, megszakad a szív és még sorolhatnám. Ismerős?

…Ragaszkodunk egy elképzeléshez, egy világhoz, amit a fejünkben kreáltunk, hogy a szívünkkel érezzük, és el hisszük, hogy nem találunk jobbat, szebbet, szerethetőbbet vagy akár kegyetlenebb fájdalmat, egészen addig, amíg ránk nem talál az az illető, aki iránt valóban olyat érzünk, amit még soha… Valami olyasmit, ami felülírja a szerelemről vélt eddigi összes elképzelésünket.