Sokan – főleg, mi nők – beleesünk abba a hibába, hogy azt hisszük, hogy az az őrjítő kémiai folyamat, amit érzünk egy bizonyos illető iránt, nem más, mint szerelem. Ha magamat nézem, nehezen leszek szerelmes, és azt, hogy „szeretlek” nem is tudom kimondani csak úgy, egészen addig, amíg nem érzem, hogy mögötte valós tartalom is van. Igen, ez nálam egy ilyen biztos zár, és van úgy, hogy mondanám, de ha odakerül a sor, olyan, mintha valami elvágná a torkomat. Egy szót sem tudok mondani. Ilyenkor tudom, hogy nem vagyok szerelmes. Pedig volt már rá példa, hogy azt hittem. Szentül hittem, hogy végre már én is érzem. És bumm, mégsem. Aztán egy nap véget ér.
Ilyenkor végig fut minden, amit Neki köszönhetek, amit Vele együtt átéltem. Amit akkor éreztem, mikor a mindennapjaim része volt. Az első emlékeim azt idézik elő, hogy Vele minden jó volt, minden klappolt, minden tökéletes volt. Mosolygok, előfordul az is, hogy lelkem egy része kissé még hiányolja is azokat az időket, aztán tovább pörgetem az emlékeket. Emlékszem, nagyon jó volt Vele, rémlik, mintha épp újra átélném, de… És igen, végig gondolom, és ötből négy alkalommal elmém mélyéről előbújik egy-egy jelenet, ahol már akkor is megbújt egy DE, ami halkan súgta: nem Ő az. Ez nem az az érzés, amiről a könyvekben írnak, amiről a filmek szólnak. De akkor valamiért nem hallgattam ezekre a hangokra, és hónapokig, mi több évekig hittem, képes vagyok megváltoztatni a megváltozhatatlant. Hittem, hogy Őt bizony nekem szánták. De most, ha felteszem azt a bizonyos kérdést, pontosan meg tudom mondani, hányszor HITTEM és hányszor ÉREZTEM azt igazán, hogy szerelmes vagyok…
…Ragaszkodunk egy elképzeléshez, egy világhoz, amit a fejünkben kreáltunk,
