Nézz szembe a félelmeiddel!
Végkimerülésig hajtottam magam az elmúlt egy hónapban. Annak ellenére, hogy nagyon elfáradtam, nem bántam meg semmit, hisz imádtam, hogy minden nap 120 százalékon pörgök. De ma egy hang azt mondta „Lassíts!”, és ahogy a trolin ültem, eszembe jutott pár nagyon szép kép, amit a napokban láttam a Szeretlek Magyarország honlapján, és valami azt súgta, ma ideje ellátogatnom erre a helyre. Nem tudtam, mit csinálok pontosan, olyan érzésem volt, mintha a lábaimat valaki teljesen más irányítaná, és azt vettem észre, hogy már ott is vagyok.
Pontosan 7 év és 10 hónapja nem jártam magyar templomban. Rossz emlékek. Így teljesen elzártam magamtól ezt a világot. Ma mégis ott álltam a Szent István Bazilika lépcsői előtt, és minden erőmmel azon voltam, hogy ma átlépjem azt a bizonyos bejáratot. Földbe gyökerezett lábbal figyeltem a hatalmas épületet, majd nagy levegőt véve megtettem egy lépést, majd még egyet, és még egyet. Ahogy a lépcsőn felfelé haladtam egyre hevesebben vert a szívem, és minden pillanatban bennem volt a félsz, és nem akartam mást, csak visszafordulni. De valami nem engedte. Korábban mindig menekültem, sose mertem szembenézni a félelmeimmel. Nem mertem beismerni, ha fáj, így inkább elfutottam a problémáim elől. Ha úgy alakult, akár az ország másik végébe is elutaztam. „De most megcsinálom, képes vagyok rá!”
És azzal a lendülettel ki is nyitottam a régi ajtót. Nem emlékszem jártam-e már korábban ott, mindenesetre azt pontosan tudom, hogy felnőtt fejjel ez volt az első napom a Bazilikában. Nem csalódtam. Az épület belseje pontosan olyannyira magával ragadó, akárcsak a külseje. Miközben megvizsgáltam minden egyes szegletet, többször is elsétáltam az apró, világító kis mécsesek mellett. „Itt az ideje!” Gondoltam, és a perselybe dobtam a megfelelő mennyiségű pénzérmét, és a még használatlan mécsesek közül leemeltem kettőt. „Nem akar meggyulladni. Miért nem akar?” Kétségbeesésemben előtört belőlem mindaz az érzés, minden rossz emlék, amitől még a szabadlevegőn féltem. Már épp fel akartam adni, amikor a kezemben lévő apró kis gyertyadarab végre lángra kapott. Ahogy a többi mellé helyeztem a piros kis mécsest, millió meg egy gondolat futott át az agyamon. Közel nyolc év hosszú idő, és bár már nem voltam dühös, nem akartam ordítani és már kicsit sem akartam menekülni, az érzés, az hogy fáj és, hogy hiányzik, semmit nem változott… Annyi minden történt, annyi mondanivalóm lett volna, de egy összefüggő gondolat sem jutott eszembe, és néhány elbújtatott könnycsepp kíséretében csak annyit tudtam suttogni: „Vigyázz rám, kérlek!”
Azt a tömérdek szomorúságot, ami pillanatok alatt úrrá lett rajtam, mihamarabb le akartam vezetni, így elindultam a körkilátó felé, csigalépcsőn. Világ életemben féltem a lépcsőnek ettől a típusától. Számomra ijesztőnek tűnik, hogy nem látom a végét. A bizonytalanság, az, hogy nem tudom, merre tartok, az élet egyéb területein is megrémít. De gondoltam, ma ezt a kihívást is sikerül teljesítenem. Már vagy öt perce is sétáltam felfelé, azt hittem, soha nem érek a végére. Gondoltam rá, hogy visszafordulok, de végül megláttam a Nap gyenge sugarának leheletnyi fényét és, amint kiléptem a kilátó területére, megszólalt a harang, mintha üdvözölni akartak volna. A korláthoz sétáltam és figyeltem a várost, ami oly nagyon a szívemhez nőtt. A Budai Vár, a Parlament, a Gellért-hegy, a Duna. Minden olyan festői volt, akárcsak a képeken, amiket a minap láttam az interneten. Ahogy fentről szemléltem a várost és az embereket, olyan nyugodtnak, békésnek és csendesnek tűnt minden. Egyszerre több mindenre tudtam figyelmet szentelni, és olyan dolgokat láttam onnan fentről, amikkel alapjáraton nem biztos, hogy találkoznék. Ugyanaz a város, ugyanazok az emberek, biztos ugyanazok a problémák vannak jelen, mint amikor a Földön sétálok, de mégis annyira másként hatott. Annyira más világnak tűnt, és annyival jobban éreztem magam így, hogy milliónyi csoda vett körül pillanatok leforgása alatt.
Minél többször sétáltam körbe és körbe az épület kilátójában, annál nyugodtabb és boldogabb voltam.
„Megcsináltam! Igen! Megcsináltam…”
Büszke voltam magamra. Két félelmemmel is sikerült szembenéznem. Sokaknak mindez apróság, számomra óriási dolog, hogy átléptem azon az ajtón, és a bizonytalannak tűnő csigalépcső végére értem.
Valahogy így lehet ez az élet minden egyes területén. Van egy fix szemszög, amiből vizsgáljuk a dolgokat. Egy nézet, ahonnan minden oly rémisztőnek, nehéznek, kuszának és zavarosnak tűnik, de abban a pillanatban, hogy elindulunk és megpróbáljuk másik helyzetből is megvizsgálni a körülöttünk zajló eseményeket, már lehet nem is lesz olyan zavaros és ijesztő az egész. Csak merni kell változtatni. Néha ki kell lépni a megszokott gondolkodásból, és meg kell vizsgálni más nézőpontból is a dolgokat. Ma minden csak arra utalt, hogy nem szabad elmenekülni a félelem és a fájdalom elől, hanem szembe kell néznünk velük. Nem szabad megijedni a kilátástalannak tűnő, csigalépcsőhöz hasonló utaktól. Merni kell új és bizonytalannak tűnő utakra lépni, és nem kell azzal foglalkozni, mi vár a végén. Csak érezd, hogy élsz! Tégy meg minden lépést úgy, hogy tudd, közelebb vagy valamihez, valami csodálatos és fantasztikus dologhoz, ami megváltoztathatja az életed. Csak higgy benne! És a legfontosabb, hidd el magadról, hogy bármire képes vagy!
