-Ne aggódj! – Mondta. – Tudod, hogy – mint minden – ez is elmúlik egyszer.
-Igen. Tudom. De mi van, ha… – Tettem volna fel a kérdést, de hangom elcsuklott.
-Ha? – Láttam az értetlenséget arcán.
-Ha nem akarom, hogy elmúljon.
-De ez teljesen abszurd! Hisz látod, mit éltél át az elmúlt pár hónapban!?
-Igen. Látom. – Tudtam, hogy igaza van. A szívem darabokban, az egész testem fáj. De, ha nincs ez az egész helyzet, akkor nincs mi elől menekülnöm, és nem érek el ennyi mindent. – Tudod, ha visszagondolok, hiába a sok szenvedés, az iránta táplált érzésekből, a vele töltött pillanatokból életet merítettem, és az álmaim valóra váltak.
-Majd jön más! – Rideg és zord hangja éreztette velem, hogy nem helyesli a szavaimat. De fogalma nem volt, mit is érzek. Nem tudta, hogy rettegek attól, hogy ez a különleges érzés elmúlik, és helyére üresség költözik. Egy olyan hatalmas űr, ami befurakodik az álmaimba, és elfeledteti velem, milyen volt úgy érezni, ahogy korábban soha, senki iránt nem éreztem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: