-Igen. Tudom. De mi van, ha… – Tettem volna fel a kérdést, de hangom elcsuklott.
-Ha? – Láttam az értetlenséget arcán.
-Ha nem akarom, hogy elmúljon.
-De ez teljesen abszurd! Hisz látod, mit éltél át az elmúlt pár hónapban!?
-Igen. Látom. – Tudtam, hogy igaza van. A szívem darabokban, az egész testem fáj. De, ha nincs ez az egész helyzet, akkor nincs mi elől menekülnöm, és nem érek el ennyi mindent. – Tudod, ha visszagondolok, hiába a sok szenvedés, az iránta táplált érzésekből, a vele töltött pillanatokból életet merítettem, és az álmaim valóra váltak.
-Majd jön más! – Rideg és zord hangja éreztette velem, hogy nem helyesli a szavaimat. De fogalma nem volt, mit is érzek. Nem tudta, hogy rettegek attól, hogy ez a különleges érzés elmúlik, és helyére üresség költözik. Egy olyan hatalmas űr, ami befurakodik az álmaimba, és elfeledteti velem, milyen volt úgy érezni, ahogy korábban soha, senki iránt nem éreztem.
