Paris: start of something new
Nem is tudom megmondani, mióta vártam olyan nagyon ezt a napot, de az biztos, hogy az utóbbi hetekben számtalanszor hallottam a kérdést, hogy nem félek-e elmenni a fények városába teljesen egyedül? A reakcióm gyors és rövid volt: nem, csöppet sem. Miért félnék?
Ma reggel mégis, mikor három órányi alvás után kipattant a szemem, a gyomrom összerándult, és legszívesebben sutba vágtam volna az egész párizsi kis kiruccanásomat.
Majd tíz percnyi őrlődés után, francia dalokat hallgatva, hosszas készülődésbe kezdtem, és mikor behúztam a bőröndöm cipzárját, egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, és mély levegőt véve, végleg elköszöntem attól a lánytól, aki az elmúlt hónapokban nézett vissza rám.
Táskám megragadva elindultam. A zár kattanásának hangját a poggyászom kerekei, és a cipőm halk kopogása váltotta fel. A reptérig vezető út olyan hosszúnak tűnt, mintha egész Ausztráliáig utaztam volna. Nyűgös és fáradt voltam, és minden pillanatban azt éreztem, hogy az út, amire oly nagyon vágytam, nem kell eléggé.
Hosszas utazás után végre megérkeztem, és miután átestem a szokásos ellenőrzési procedúrákon, elköszöntem azoktól, akik a mindennapjaim részei és több, mint fél órás késéssel, de végül megmozdult a repülő gép kereke, és tudtam, már nincs visszaút.
Állandóan azon kattogott az agyam, mit is írhatnék majd Nektek. Az ablak mellett ültem, és figyeltem, ahogy gurultunk az aszfalton, majd egy pillanatra megálltunk, és egyik pillanatról a másikra a gyorsaság vette át a főszerepet. A gép elrugaszkodott a talajtól. Egész felső testemmel támasztottam az ülést. Majd a kezdeti lendület alább hagyott, és a repülőgép a széllel harcolva küzdötte fel magát az egekig. A fejemben hatalmas nyomás kezdett úrrá lenni, szívem hevesen dobogott, és valamiért sírni akartam. „Ez csak egy kiruccanás.” Nyugtattam saját magam, de legbelül tudtam, hogy ez több annál.
Tisztában voltam vele, hogy ez nem holmi nyaralás, holmi valóra vált álom, vagy egy hóbort. Ez sokkal több annál: ezzel az egy héttel valami a végéhez ér, és elkezdődik valami más. És, ha most valaki itt lenne, és megkérdezné tőlem, félek-e? Nos, igen. Most már félek. Nem az egyedülléttől, nem az idegenektől, nem az esetleges veszélyektől, hanem attól, hogy itt kell hagynom mindazt, amit Párizstól kapok. Vajon képes leszek visszaváltani?
Miközben a félelem bizonytalansággal vegyülve megpróbált beférkőzni a szívembe, egyre távolabb kerültünk a földtől, és még mindig csak bámultam a távolodó messzeségbe. Itt-ott még látni lehetett egy-két házat, földeket, tavakat, folyót, de egyre sűrűbben jelentek meg körülöttünk a hófehér pamacsok. Figyelmem nekik szenteltem. Olyan más fentről a világ, és a felhők… A felhők arra emlékeztettek, amit magam mögött hagytam.
Azok a kisebb vattapamacsok mindannyian egy irányba tartottak. Volt, amelyik épp akkor vált szét, és külön utakra tértek. Voltak, amik korábban sosem találkoztak, most mégis utolérték egymást, és összekapcsolódva haladtak arra, amerre a szél sodorta őket. Majd ők is szétváltak, vagy egymásba fonódva egy újabb pamacshoz kapcsolódtak. Azok közül, amik szétváltak, némelyiket újra összesodorta a szél. Különös… A felhők áramlása tökéletesen szemlélteti az emberi kapcsolatokat. Hisz, ahogy a felhőknél is, a mi életünkben is előfordul, hogy egy-egy váratlan találkozás után együtt haladunk tovább. De az is előfordul, hogy külön utakra térünk, és végleg elválunk, de van, mikor újra találkozunk. Van, mikor olyan távol sodor el minket egymástól a világ, hogy már csak a közös cél, közös irány, ami arra emlékeztet, hogy valaha ismertük egymást. Lehet, az illető mindennél többet jelentett számunkra, de az egyre növekvő távolság, az idők során – emberek, vagy körülmények képében – felbukkanó számtalan „vattapamacs” közénk állva esélytelenné teszi, hogy ismét lássuk egymást…
Nos, ahogy egyes pamacsok teszik, most én is elszakadtam mindenkitől. Távolodom. Emlékektől, családtól, szerelemtől, barátoktól, gondoktól. Egy világtól, ahol bár szeretek élni, de most érzem, hogy szívem valami másra vágyik, valami többet akar. Fizikailag távol kell lennem az életemtől, hogy rájöjjek, melyik felhőbe szeretnék kapaszkodni. Így most magam mögött hagyva a világom, nincs más, csak én, az alattam úszó, hófehér szőnyeg, a gyönyörűen kéklő ég, a ragyogó Nap meleg sugarai, és a végállomás: Párizs.
Hogy mit hoz ez az út számomra? Siker történetet? Élményeket? Kalandot? Valóra vált álmokat? Vagy egy újabb „szerelmet”? Nos, nem tudom, de remélem, a hang, mi egy éjszaka azt súgta, Párizs után minden másképp lesz, igazat mondott, és egy hét múlva egy teljesen új történet veszi kezdetét.
