Bár a szerelemre éhes művészlelkem elfogult a várossal kapcsolatban, nem mondom, hogy minden tökéletes, mert nem az. Igen, ahogy mindenki figyelmeztetett, különböző nemzetiségű emberek keverednek az utakon. Igen, vannak olyan részek, ahova első látásra jobb, ha az ember lánya nem teszi be a lábát. És igen, a metró állomások jobban hasonlítanak egy igénytelen alagúthoz, mint az új budapesti négyes metróéhoz.
Igen, Párizs sem egy túlmodernizált, mindenhol tökéletesen ragyogó város. Mégis merőben más világ, mint ami otthon van.
1. Átszállni egyik metróról a másikra, nos, hatalmas bőrönddel a kezemben nagy kihívást jelentett számomra. Mert egyrészt az átszállás minimum öt percig tart, másrészt alig van mozgólépcső. Ami pedig mozog, az nem lépcső, hanem folyosó. Nem is értem a logikát, de legalább itt mindenki jobb oldalon áll. Szóval, visszatérve minden alkalommal, mikor egy-egy lépcsőhöz értem, legyen szó fiatalról vagy épp idősebbről, fehér vagy sötét bőrűről, valaki megragadta a bőröndömet, és hipp-hopp fel vagy épp levitte azt. Volt olyan is, aki a párja kezét elengedve segített. Senki nem kérdezte, szükségem van-e rájuk. Számukra ez magától értetődő volt.
2. Otthon mindig azt hallottam, hogy Párizs koszos és büdös. Tévhit! Semmivel nem rosszabb, mint Budapest. Mi több, a szűk, és gyönyörű macskaköves utcákon sétálva, miközben elhaladok egy-egy kávézó vagy étterem mellett, kisebb-nagyobb ajándékboltokat hagyva magam mögött, akárhova nézek, az ámulatba ejtő, régi házak falai, még mindig fehérek. A virágok ápoltak. A rakpartok mesések. A terek és a parkok magával ragadóak.
3. Lehetetlen eltévedni! Két napja vagyok itt, és a Szajnától délre szinte már mindent bejártam, és tegnap este északra is átnéztem. Nyugodtan kijelenthetem, hogy olyan, mintha már ezer éve itt laknék. Metróval utazva pillanatok alatt elérhetünk bármit, de ha a gyalogos utazást választjuk, akkor sem kell attól aggódnunk, hogy ne érnénk oda, ahova szeretnénk. Könnyen átlátható az egész város. Egyszerűen és gyorsan megközelíthető minden.
4. A tipikus francia férfi. Kevés az igazi francia Párizsban, de ha nyitva tartjuk a szemünket, egyáltalán nem nehéz összefutni velük. Általában jól öltözöttek, közép magasak. Szemük világos, hajuk a szőke és a barna árnyalataiban ragyoknak. Gyönyörű mosollyal az arcukon, magabiztosan közelednek felénk. Már a távolból észrevehető, hogy meg fog szólítani. Ha aktatáskát tart a kezében, akkor mindenbizonnyal Ő a te embered! Ők azok, akiktől mindig kapsz egy kedves Bonjour Mademoieselle üdvözlést. Ők azok, akik először érdeklődnek, honnan jöttél, hogy érzed magad, segíthetnek-e? Elkísérnek egyik helyről a másikra, miközben szórakoztatnak, Igen, bár eleganciájuk megzavaróan magával ragadó, és fennkölt hangnemben beszélnek, mégis képesek arra, hogy igazán megnevettessenek. Tisztelettudóak, közvetlenek, és figyelemreméltó az a figyelmesség és kifinomult romantika, ami belőlük árad.
5. Itt nem érzem azt, hogy fáradt vagyok. Bár napi 15-16 órát talpalok lapos vagy épp magas sarkúban, a város ritmusa, a rengeteg látnivaló, a mosolygós és boldog emberek elfeledtetik velem, hogy az idő rohan. Nagyrészt az is hozzájárul ahhoz, hogy éjfélkor sikerül párnára hajtanom a fejem, hogy este fél tizenegykor még világos van. Egy percre sem állok meg! Mégsem érzem, hogy a lábam fájna, hogy mindjárt összeesek a fáradtságtól. Nem akarok aludni, mégis nagyon jól alszom, majd a szemem kinyitva újult erővel vetem bele magam a következő napba.
Úgy érzem, Párizsban önmagam vagyok, és valóban élni akarok. Gondolkozom, mi lehet az oka? Keresem a választ, és rá kell, jöjjek, hogy a válasz nem más, mint amitől féltem: talán, mindenki ott él igazán, ahol szíve csordultig telik boldogsággal, mert érzi, végre hazatalált…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: