Paris: between dream and reality

• Zsarnai Beáta
• 2014. május 29. csütörtök

Úgy gondolom, az ember lányának igenis joga van messzire menekülnie a problémái elől. Megtapasztalni, milyen az élet a távolban. Más szemszögből tekinteni a világra. Merni, kockáztatni, bátornak lenni. Megismerni önmagunkat. Választ kapni a kérdéseinkre.

Igen, mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy magunk mögött hagyva a valóságot, kiszakadjunk a megszokott közegből, és a problémáinktól távol, rájöjjünk mit is szeretnénk igazán.

Ilyenkor sok mindennel találkozunk. A rengeteg ismeretlen helyszín, ismeretlen arcok, a teljesen idegen közeg segít kicsit, és a fájdalmas emlékek, amik az otthoni négy fal közt nap, mint nap előjönnek, itt, a távolban, mintha nem is léteznének. Tudjuk, hogy van, tudjuk, min mentünk keresztül – hisz valamiért mégis csak messzire utaztunk -, de képesek vagyunk levenni a szemünket a múltról, és csak és kizárólag előre tekinteni.

De bizony – távol a világunktól – itt sem menekülhetünk. A jelek, mik arra emlékeztetnek, ami otthon vár ránk, előbb-utóbb itt is utolérnek. Legyen szó egy fülbemászó dallamról, aminek a dalszövegét lefordítva, rájövünk, mintha rólunk írták volna, mintha nekünk szólna. Legyen szó, egy kis kóborlásról, melynek a végén ott kötünk ki, ahol álmunkban sem gondoltunk volna. Vagy akár, legyen szó egy beszélgetésről, mely újra a szívünkbe mar.

– Nem az a gazdag, aki hatalmas vagyonnal rendelkezik. – Mondta. – Hanem az, akinek van elég bátorsága, hogy világot lásson, akár egyedül is.

– Egyetértek. – Válaszoltam.

– És még tudod, mitől gazdag egy ember? – Néztem kérdően az ismeretlen franciára, és a választ hallgatva meglepődtem.

– Attól, ha elmondhatja magáról, hogy legalább egyszer megtapasztalta az igaz szerelem varázsát.

Bumm! És újra emlékezem… Mikor magam mögött hagytam Budapestet, reméltem, hogy ez az utazás segít megfejteni, és választ adni minden – a szerelemmel kapcsolatos – kérdésemre. Bevallom, az utóbbi hetvenkét órában, az állandó pörgés és a város varázsa annyira magával ragadott, hogy nem is gondoltam, és nem is akartam gondolni az elmúlt pár hónapomra. De a tegnapi – franciával – történt beszélgetésem után, még most is tisztán hallom a szavakat: „Magic of true love…”

Nos, az biztos, hogy bárhol is legyünk a nagyvilágban, emlékek és érzések százaiba botlunk, amik mind-mind arra figyelmeztetnek, hogy nem menekülhetünk egy életen át. De még most is úgy gondolom, hogy igen is, jogunkban áll olykor-olykor kiszakadni. Távoli helyekre utazni, ismeretlen emberekkel találkozni. Bátornak lenni, merni változtatni. Úgy érezni, hogy számunkra nincs akadály. Egy olyan világba csöppenni, ahol nincsenek korlátok, csak mi, és a felhőtlen szabadság, amit magunk körül tapasztalunk.

Olyan ez, mint az álom és az ébrenlét.

Mikor több ezer kilométerre vagy a problémáidtól, olyan, mintha egy álomvilágba csöppentél volna. Egy világba, ahol úgy érzed, megállíthatatlan vagy. Néha-néha – csak mert fázunk, vagy épp valaki megzavart – idő előtt felébredünk. Olyankor tudjuk, hogy álom az egész – majd szemünk lehunyva – tovább álmodunk. Élünk, ragyogunk, a külvilágból mit sem tapasztalunk. De, ahogy eljő a reggel és az ébrenlét befurakszik álmaink közé, ugyanúgy vált vissza a valóság az életünkbe, mikor a gépünk elrugaszkodik a távoli álomvilág – korábban stabilnak tűnő – talajától.

Bárhogy is legyen, legyen szó csak egy álomról, vagy egy utazásról, mindkettőnek üzenete van. Mindkettő képes változtatni rajtunk, a felfogásunkon, az érzéseinken. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e értelmezni a magukban hordozott üzenetet, és készen állunk-e arra a változásra, ami miatt az élet úgy alakította, hogy az adott álom részesei lehettünk?!