Paris: everything’s gonna change
Tegnap volt az utolsó napom Párizsban. Addigra már mindent láttam, amit első lépésben szerettem volna, így úgy döntöttem, még egyszer bejárom a város azon részeit, ahol úgy éreztem, hogy akár órákon keresztül csak ülnék, és élvezném ‘Paris’ magával ragadó, mindennél különlegesebb varázsát. A Cité-szigettől egészen az Eiffel-toronyig sétáltam. Egy utolsó gyertyát gyújtottam a Notre Dame falai közt. Olykor-olykor megpihentem a Louvre-nál, frissítő gyümölcssalátából nyertem energiát a Café de Flore-ban, meglátogattam Thomas Sabo-t, és sokat időztem ott, ahol a történet kezdődött.
Nem tudom, éreztem-e már ilyesmit korábban egy város iránt. – A Pont de Arts egyik padján ülve írni kezdtem, miközben körülöttem csak úgy pezsgett az élet. – Most már végre érzem a nyári Nap meleg sugarát. A kellemes hőséget néha gyenge, hűvös szellő szakítja meg. Tökéletes. Minden egyes ember léptével érzem, ahogy az alattam stabilan álló, fából készült híd megremeg. Ha elmerengek a távolban – tőlem balra – megcsillan az Eiffel-torony csúcsa, jobbra pedig a Louvre mesés, mindent felülíró, másolhatatlan épülete pihen.
Csendes bámészkodásom egy utcai zenész gitár játéka töri meg. Arcomra széles mosoly ül ki, majd tekintetem a lábam alatt fekvő hídra szegezem. A fagerendák közti kisebb-nagyobb hézagok közt megcsillan a Nap sugara a Szajna felszínén, és a híd alatt közlekedő hajók – újra és újra – felkavarják a folyó vízét. – Majd fejem újra felemeltem, és alaposan végig mértem a világot, amit már csak pár óráig élvezhettem. – A XIX. századi impresszionizmus hangulata keveredik a XXI. századi modern világgal. Mintha minden egyes pillanatban egyikből a másik korba csöppennék. Különböző nemzetiségű emberek sétálnak el előttem. Egyesek esküvői ruhában, épp a boldogító igen kimondása előtti fotóikat készítik. Mások zenélnek, és vannak, akik pont most helyeznek lakatot a híd valamelyik korlátjára, vagy oszlopára.
Hihetetlen. A kopott, fából készült, instabilnak tűnő híd milliónyi apró fémdarabot képes megtartani. Ahogy nézem a különböző színekben pompázó lakatokat, kellemes érzés járja át a lelkem, hisz mindegyik aprócska lakat egy-egy – öröknek ígérkező – szerelemhez fűződő reményt képvisel. Általuk a remény bennem is újra éled, hisz a hídra nézve csak annyit látok, hogy itt – távol attól a világtól, ahol sokszor azt látom, kihalt az igazi, mindent elsöprő szerelem – emberek milliói hagytak maguk mögött egy-egy lakatot, abban a hitben, hogy a hídba zárják azt a különleges érzést, ami mindent felülír.
Korábban, mikor csak írtam Párizsról, gyakran elképzeltem ezt a jelenetet. Mi több, mikor a történetemet írtam, és a főszereplő belőlem táplálkozott, gyakran lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy én magam vagyok a főszereplő. A szemem előtt láttam, hogy itt ülök, a Pont des Arts középső padjainak egyikén, és figyelem a körülöttem lévő világot, miközben csak úgy rohan az idő.
És most tényleg itt ülök, az idő pedig valóban hihetetlen gyors léptékben halad. Észre se vettem, hogy órák óta pihenek ezen a kopott, régi padon. – Tekintetem újra az Eiffel-tornyon landolt, és szívem nagyot dobbant. A dobbanás kicsit megrémített. – Eljött az a pillanat, mikor azt kell, mondjam, hogy most már félek kicsit. Érzem, hogy változtam. Érzem, hogy érzések megszűntek létezni, érzések kezdtek megerősödni. Távollétem alatt kapcsolatok váltak jelentéktelenné, és kapcsolatok mélyültek el. Felmerül bennem a kérdés, hogy egyetlen hétnyi egyedüllét, ezerötszáz kilométer, egy teljesen más világ, és egyetlen szívdobbanás elég lenne ahhoz, hogy életeket változtasson meg? – Miközben gondolataim szélsebesen pörögtek, az órámra néztem, és tudtam, lassan indulnom kell, hisz még egyszer körbe szerettem volna sétálni a város legkülönlegesebb alkotását, mielőtt az álom véget ér. Így hát – nagy levegőt véve – búcsút intettem a régi hídnak, és lassú lépteimmel én is megremegtettem a Pont des Arts ütött-kopott gerendáit.
…Pillanatok alatt a rakpartra értem, és mialatt egyre közelebb kerültem az Eiffel-toronyhoz, sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mi vár rám, ha lábam újra magyar földeken lépked?
Nos, pontosan nem tudnám megmondani, hisz a távolság sok mindent adott, sok mindent megváltoztatott, de abban biztos vagyok, mi az, amiért küzdeni fogok és mi az, amit örökre magam mögött hagyok.
