Cause we all need a little help…

Vannak pillanatok az életben, mikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon helyes irányba haladunk-e? Vajon, mikor úgy döntünk, hogy épp jobbra vagy balra fordulunk, akkor az egy hirtelen fellángolás, vagy pedig egy mélyen gyökerező, erős vágy, ami valóban a jövőnkhöz tartozik.

Mikor írni kezdtem, nem titok, magamnak segítettem. Segítettem, hogy átvészeljek egy olyan korszakot, amiről sokáig azt gondoltam, képtelen vagyok kilábalni belőle. Aztán ez a ’segíts magadon’ hozzáállás átváltott, és azért folytattam az írást, hogy segítsek másokon. Az embereken azt tapasztaltam, hogy igényt tartanak a soraimra, és valamiért úgy éreztem, hogy szükség van rám. Ezt az érzést pedig nem tagadom, imádom. Egy idő után szinte megszállottja lettem a segítség nyújtásnak, és írásaimnak köszönhetően levelek és hívások tömkelegével lettem elárasztva. Az, hogy az olvasóim adtak a szavamra és a véleményemre, tanácsot kértek, és hittek bennem, állandóan inspirált, támogatott, és arra ösztönzött, hogy folytassam.

De van úgy, bizony velem is előfordul, hogy olykor-olykor kételkedem. Az utóbbi hónapokban úgy éreztem, hogy írói oldalam mintha meghalt volna kicsit. Sutba vágtam volna az egész két évnyi munkámat. Fel akartam adni. Már nem tudtam, egyáltalán nem tudtam, mit akarok. Többször feltettem a kérdést, hogy vajon helyesen döntöttem-e, mikor az írást beépítettem a mindennapjaimba? Persze, a szívem egy része – egy elég meghatározó része – mindig az igen mellett maradt, de a korábbi hév, az állandó menni akarás egyre jobban a feledés homályába merült.

A korábbi alkotói énem, aki minden nap legalább két órát töltött írással, újra és újra bezárta a word fájlt, és makacsul hátat fordított az álmainak.
Majd eljött az a nap, mikor végre sikerült megfejtenem a blokkolás forrását, és újra írtam, de még mindig azt éreztem, hogy az írás és én eltávolodtunk egymástól. Ültem, és már-már segítségért kiáltottam. Én magam sem tudtam beletörődni abba az állapotba, hogy egy korábbi szenvedélyem már nem lángol oly hevesen. Kellett valami, valami plusz, amit én képtelen voltam megadni magamnak. Ekkor egy nem várt beszélgetésbe csöppentem:

-Ha ez az álmod, akkor mi tart vissza? Semmi… Aki visszatarthat, az csak saját magad, de ennél te erősebb vagy. Azokat az embereket szeretem, akik mernek álmodni, és meg is tesznek mindent azért, hogy valóra is váltsák azokat. Az ember csak remél és vár, de mire? Ő maga sem tudja… Kicsiben gondolkozik, és beéri annyival, ami van. Ami és aki… Beletörődik a jelenbe, és a régmúlt dédelgetett álmok már csak álmok maradnak. De mindig azt mondom magamnak, aki nagyban gondolkozik, az nagy is lesz. Benned ezeket látom. Igaz, hogy nem sokat találkoztunk az elmúlt időben, de azt tudom, hogy nem kell félteni, es egy erős jellem vagy, aki megállja a helyét. Csak a kérdés, hogy hol? Abban az álomban, amit szeretnél, vagy abban a valóságban, amiben vagy. Mert a kettő között nagy különbség van.

Olvastam egy olyan ember sorait, akinek végig kísértem az álmai felé vezető útját. Mindig kitartó volt. Mindig tudta, mit akar. Ha úgy alakult, hogy elhatározása megingott volna, akkor azonnal visszakapcsolt, és most, alig pár nap múlva leghőbb vágya valóra válik. Ott állt előttem egy olyan példa, aki felnyitotta a szemem. Aki arra emlékeztetett, hogy megálmodtam egy életet. Megálmodtam jó pár siker történetet, és az egyetlen ember, aki az utamban állhat, az én vagyok. Még pedig úgy, hogy ha nem alkotok. Szóval azóta újra írok. Csupán csak ennyi kellett. Néhány segítő, biztató sor, amit én is sokszor adok. Csak most a másik oldalra kerültem.

Mert igen, van úgy, velem is előfordul, hogy erős elhatározásom meggyengül, és elfáradok. Kételyek gyötörnek. Úgymond a világ lelki kihívások elé állít, tesztelve ezzel, hogy valóban megérdemlem-e, hogy álmom valóra váljon. Olyankor pedig előfordul, hogy én már kevés vagyok, és nekem is szükségem van némi váratlan segítségre, ami arra biztat, hogy folytassam. Segítségre, ami újra és újra csak azt sugallja, hogy, ha meg tudtam álmodni, akkor képes vagyok megvalósítani is. Csak hinnem kell magamban, és a legfontosabb, hinnem kell abban, hogy okkal kaptam a tehetségemet.