A döntés mindig a mi kezünkben van…

A napokban a szervezetem kissé legyengült, és mikor már jobban lettem, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Minden porcikám azt sugallta, sürgősen kezdenem kell magammal valamit, mert azon kívül, hogy általában megállás nélkül rohanok, szükségem van egyfajta aktív kikapcsolódásra, amikor igenis megdolgoztatom a testem, és érzem, hogy élek.

Igen, mert nélkülözhetetlennek tartom, hogy érezzem, hogy két – szilárd – lábbal állok a Földön. És ezt ne feltétlenül az jelezze, hogy olykor kín gyötör odabent. Mert már nem vágyok arra, hogy egy-egy csalódás, holmi hirtelen felbukkanás, némi érzelmi csavar felborítsa a kemény munkával stabillá varázsolt életemet.

Nem titok, az utóbbi időben sok mindenen mentem keresztül. Sok mindent el is értem. Szerencsére megmutatkozott, hogy erősebb vagyok, mint valaha is hittem, és azok közé tartozom, akik a fájdalomból inkább életet merítenek.

Megcsináltam a felsőfokú angol nyelvvizsgát, emelt matematika érettségit. Mindezt kiemelkedő eredménnyel. Felvételt nyertem az általam oly nagyra tartott Eötvös Lóránd Tudományegyetem pszichológia szakára. A közgazdasági diplomámat végül a Budapesti Corvinus Egyetem falai közt fogom megszerezni. Beiratkoztam francia tanfolyamra. Balett órákra. Befejeztem két történetemet is, azok kiadásán gőzerővel dolgozom. Blogoltam, magazinoknak írtam. Technikailag mindent megtettem, mindezt pedig azért, hogy NE érezzek.

De most kicsit – hogy minden célom elértem, vagy már csak egy lépés választ el a végső sikertől – úgy érzem, tehetetlenné váltam, és már nincs, mibe menekülnöm. A problémám pedig újra és újra visszatér. Kérdésekkel, bűntudattal, bizonytalansággal, hiányérzettel megmérgezve mindennapjaimat. Mintha, épp egy kifinomult radarral érzékelné, mikor is kell támadni.

Hát nem! Elég volt! Meryl Streep interneten keringő hitvallása tökéletesen szemlélteti az emberekhez való hozzáállásomat.

És, ahogy Meryl, én is belefáradtam. De ugyebár arról mi nem dönthetünk, hogy az életünk során érnek-e fájdalmak, de arról igen, hogy kinek engedjük meg, hogy fájdalmat okozzanak. (Valahogy így hangzanak a sorok a Csillagainkban a hiba című filmben.) Mégis még van úgy, hogy jó kora ütést mérnek rám azok, akikért eddig akár a tűzbe is mentem volna. Szóval ilyenkor, hogy a „depresszió” közeli állapot ne legyen úrrá rajtam, valamit tennem kell. A regényírás most kicsit szünetel. A zene valahogy nem nyugtat meg, és még az első balett órám is odébb van kicsit, és mivel mindenképp aktivitásra vágyom, tetszik, nem tetszik, sportolok.

Ma úszni voltam. A kellemes nyár végi időjárásnak köszönhetően a nyitott medencék egyikében hagytam magam után a métereket. Úsztam egy hosszt, még egyet, és még egyet. Mindezt miért? Hogy ne érezzek. Az agy kikapcsol. A lélek megnyugszik. A testemben egyre jobban úrrá lévő izomfájdalom eltompítja háborgó szívemben az ördögi hangokat, amik csak arra utalnak, hogy „már megint fájdalmat „akar” okozni.”

Nem vagyok az a sportos típus, szóval bevallom, hogy miközben egyre több méteren voltam túl, bizony volt úgy, hogy elfáradtam, és ki akartam szállni, de végül mindig magamra parancsoltam!

„Gondolj arra, mi lenne, ha az életed függne attól, hogy eléred-e a medence végét!? Mit tennél, ha azért kellene küzdened, hogy túléld!? Mit tennél, ha az a pár méter meghatározná jövőd milyenségét? NE ADD FEL! ÚSSZ TOVÁBB!”

Így hát úsztam. Hol gyorsabb, hol lassabb tempóban. Nem mondom, hogy én leszek az újabb gyorsúszó világbajnok, vagy, hogy képes lennék átúszni a Balatont, de első körben az a közel húsz hossz is tökéletes elégedettséggel töltött el.

Fittebb, éberebb, nyugodtabb lettem az edzés végére. Újra sikerült átértékelnem saját magam és mások fontossági szerepét a kis életemben. Eljutottam arra a pontra, hogy nem hagyom, hogy újra visszaessek. Nem engedem senkinek, hogy visszarántson. Nem azért, mert képtelen lennék felállni. Mert tényleg emberi mivoltomon felüli erőről tanúskodhattam az elmúlt tíz hónapban, szóval még egy törés meg se kottyanna. Hanem egyszerűen azért, mert eljutottam arra a pontra, mikor ÉN akarok dönteni arról, ki okozhat nekem fájdalmat.

És, ha ez a jóleső fizikai fájdalom – amit az általam olyannyira nem kedvelt sporttevékenységek okoznak – enyhíti, tompítja lelki sérüléseimet. Hát inkább legyen ez! Legyen az, hogy ÉN döntöttem így! ÉN akartam izomlázat! ÉN akartam levegő után kapkodni! ÉN akartam a túlpörgéstől heves szívveréseket! Ez az ÉN döntésem volt, és rajtam kívül nem adok jogot senkinek, hogy az életembe mászva újra és újra olyan fájdalmat okozzon, amitől úgy érzem, összedől a világ.

És végső soron, nyugodtan kijelenthetem, ha ráérzel az effajta „gyógymódra”, megérted majd, hogy az életedben bármi is történt, a saját döntéseid miatt tartasz ott, ahol. Bármilyen kegyetlennek tűnik is a tény, minden elszenvedett fájdalomért mi magunk vagyunk a felelősek…