Fontos vagy nekem…

Az elmúlt huszonnégy órában a FONTOS szó jelentését firtattam.

Annyi minden van, ami egy ember életében fontos lehet. Család, barátok, szerelem, karrier, állatok, hobbi, és nem utolsó sorban önmagunk. Minden esetben ugyanazzal a szóval illetjük, mégis – egyéntől függően – más és más érzések bújnak meg a fontos jelző mögött.

Az én életemben mindig is volt egy fontossági sorrend. Húszas éveim második évéig sokszor estem abba a hibába – ha lehet hibának nevezni -, hogy másokat önmagam elé helyeztem. Mára viszont kicsit önzővé váltam, és törekszem arra, hogy listám első helyén én álljak, hisz én mindig az életem része leszek. Én vagyok az utolsó, aki cserben hagyna. Lássuk be, előbb-utóbb azok, akik valaha sokat jelentettek, magunkra hagynak. A szerelem kihűl, a barátság véget ér, vagy életünk külön utakra lép, családtagoktól legtöbbször távol élünk, és ott van az, mikor egy élet véget ér. Szóval akárhogy nézem, születésem pillanatától halálom napjáig én vagyok az egyetlen, aki végig kísér az úton. Jóban, rosszban. Így minden reggel, mikor kinyitom a szemem, tisztázom magamban, hogy elsősorban saját magam boldogságáért kell mindent megtennem.

Bár törekszem ennek betartására, mégis – mintha – genetikailag belém kódolták volna, hogy mások megelőzzenek fontossági listámon, aminek az élén az elméletben nagyon is stabilan ÉN állok.

Így történt ez a minap is.

„Fontos vagy nekem.” – Mondta egy számomra nagyon fontos illető. De kimutatni már nehezebben tudja. Hát kitörtem. Mert van egyfajta elképzelésem arról, hogy mit jelent az, ha valaki fontos számomra, és az ő cselekedetei mindent mutattak, csak azt nem, hogy az utóbbi időben fontos lettem volna.

Bevallom, mivel már egy ideje lappangott bennem a közléskényszer, jól esett a kendőzetlen őszinteség, aminek hangot adtam. Aztán, miután a kőkemény véleményem az illető képébe robbantottam, gondolkozni kezdtem, hogy lehet, kicsit erősek voltak a szavak.

Így hát egész nap azon tanakodtam, hogy bizonyos dolgok, szavak, cselekedetek kinek mit is jelentenek?

Fontos. Ha én egy személyt megilletek ezzel a jelzővel, akkor bizony érte tűzön-vízen át küzdök, még akkor is, ha már ő maga lemondott életének pozitív kimeneteléről. Bármi is történik, számíthat rám. Ha beszélni akar, meghallgatom. Ha csak a közelségemre van szüksége, mellette vagyok. Ha érzem, hogy feladta, megnevettetem. Energiát fektetek abba, hogy segítsek, és van úgy, hogy észre se veszem, hogy mindaz, amit teszek, egyszerűen nem elég. “Nem vagyok elég!” Szoktam néha mondani. Pedig én mindent megteszek, és akkor is stabil támaszként állok a számomra fontos emberek mellett, mikor az én világom ingatag talajra lép. Harcolok értük, harcolok helyettük, harcolok a kapcsolatunk fenntartásáért. Mindezt azért teszem, mert beférkőztek a szívembe. Egyszerűen nem mondok le róluk. Számomra elképzelhetetlen lenne a cserben hagyás. Ezt jelenti, ha valakinek azt mondom „fontos vagy nekem”. De ezzel vajon mind így vagyunk? Vagy a fontos szó is olyan légből kapottá és elcsépeltté vált, mint a szeretlek?

Emberi mivoltunkból adódóan mindannyian máshogy vagyunk beprogramozva. Míg nekem van egy elképzelésem a fontosságról, mi van, ha az az illető, aki számomra fontos, egy teljesen más jelentéssel ruházza fel ezt a rövidke szót? Vagy csak egyszerűen másként tudja ezt kimutatni. Ez minden, ami tőle kitelik.

Coelho egyszer azt mondta: „Csak azért, mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, az nem jelenti azt, hogy nem szeret téged teljes szívével.”

Vajon ez kivetíthető a fontosságra is? Vajon elvárhatjuk-e másoktól, hogy nekik is legalább annyira fontosak legyünk, mint ők nekünk? Vagy fogadjuk el, hogy minden ember más, és elégedjünk meg annyival, amennyit egy személytől adott helyzetben, adott állapotban kaphatunk?