Ahol az élet elvesz…

Van úgy, hogy padlót fogunk, és olyankor nem értjük, miért is kerültünk bele abba a helyzetbe. Sokszor képtelenek vagyunk higgadtan a dolgok mögé nézni, és megtalálni a racionális magyarázatot a miértjeinkre.

De akárhogy nézem, ha valóban megtanulnánk, hogy minden okkal történik, mennyivel egyszerűbb lenne a létezés!? Hisz az életünk egy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer viszont – tetszik, vagy sem, de – lent is kell lenni.

Ezzel mind tisztában vagyunk, mégis számtalanszor beleesünk abba a hibába, hogy ha épp a mélyben vagyunk, és sérelem, fájdalom ér minket, önmarcangolásba kezdünk, és csak a rosszat látjuk egy gyötrelmes időszak megélése alatt. De mi lenne, ha kicsit kívülről szemlélnék életünket? Mi történne, ha nem azt a kérdést tennénk fel, hogy mi rosszat tettem életem során, hogy most épp ebbe a helyzetbe csöppentem? Hanem azt, hogy mit tudok ebből profitálni? Mi az a számomra igenis POZITÍV végkimenetel, ami miatt most nekem szenvednem kell? Mert bizony valami – számunkra tanulságos – oka mindig is van!

Huszonkét éves voltam, mikor két és fél éves kapcsolatom vége szakadt. Az illető az életemben olyan személy volt, aki mindent tudott rólam. Mi több, ő volt az egyetlen, aki tényleg mindennel tisztában volt velem kapcsolatban. Akinek bármiről tudtam beszélni, aki előtt nem voltak titkaim. Aztán úgy döntött, ez a kapcsolat véget kell, hogy érjen. Bevallom, kellőképp megviselt. Gyötört minden. A szakítás, a mérhetetlen szeretet- és a törődés hiánya. És többek közt az is, hogy nem volt, ki meghallgatott. Vagy inkább úgy mondom: nem volt, ki megértett volna. Szóval nem igazán beszéltem róla. Nem beszéltem semmiről. Mindent magamba fojtottam.

Aztán történt valami.

Reál beállítottságomból adódóan sosem terveztem, hogy egy nap írni fogok. De egyik éjjel, szó szerint zokogva riadtam álmomból, és a fejemben keringő gondolatok robbanásra készen állva majdhogynem megőrjítettek, és egyre jobban azt éreztem, EL KELL VALAKINEK MONDANOM, mit is érzek, különben felemészt. Különben megszakad a szívem!
Éjszaka három volt. Sosem voltam az a típus, aki gondját-baját mások elé rakta volna, pláne nem éjnek évadján, így hát valamiért írni kezdtem. Majd – mikor a nyilvánosság elé tártam a számomra oly tetszetős sorokat – számtalan elismeréssel árasztottak el ismerőseim, és ismeretlenek egyaránt.

Valahol így kezdődött jövőm története. De akkor még nem is sejtettem, hogy azzal, hogy egy szerelmet elveszítettem, sokkal, de sokkal többet kapok az élettől.

Nos. Az írás… Az írás nem csak élményekkel gazdagított. Nem csak türelemre tanított. Nem csak utat mutatott, hanem egy évvel később egy olyan különleges érzéssel ajándékozott meg, amit nem tudok egy szóval körülírni. Ennek a szinte hétköznapi tevékenységnek köszönhetően megismertem valakit, akivel olyan pillanatokat éltem át, aki iránt olyan érzéseket tápláltam, amikről a könyvekben írnak, amikről a filmek szólnak.

Bár tény és való, rengeteget szenvedtem miatta, és egészségügyi állapotával olyan élethelyzetbe sodort, amit nem tudtam kezelni, mégsem bánok semmit, amit vele kapcsolatban átéltem. És bár fizikai síkon útjaink ketté váltak, de a vele – és nélküle – töltött időszak a mindent adta nekem: segített abban, hogy valóban jó író legyek.

Ha visszatekintek az elmúlt egy évre, sok mindenre kell ráébrednem. Míg az illető életével kapcsolatos bizonytalanság majdhogynem teljesen felőrült, sokszor tettem fel a kérdést, hogy vajon mit tettem életem során, ami miatt ezt kapom? Mi rosszat tettem? Kit bántottam annyira, hogy nekem most ennyire kell, fájjon? Ennyire rossz ember lennék? Sosem hittem, hogy ebből bármi jó is kisülhetne. Szidtam az egész világot, és közben írtam. Blogoltam, regényt alkottam. Tanultam, fejlődtem. Majd két évnyi írás, közel ezer oldalnyi sorok közt a minap ráébredtem: okkal éltem át a dolgokat. Az írás miatt.

Az írás ‘személyében’ egy olyan mértékű „szerelmet” kaptam a világtól, ami szeretném, ha egész életemben végig kísérne. Szeretnék Írónő lenni. Koromhoz képest, viszonylag elég hamar megmutatta az élet, merre is menjek. Mi is az én utam. Egyre jobban kirajzolódik előttem a kép, ami a jövőmet ábrázolja. Ami oly elérhetetlennek tűnt, már csak egy aláírásnyira van. Minden adott. Szó szerint minden. Szerencsés vagyok.

A hónapok során rájöttem, hogy az élet bár igen csak fontos személyeket vett el tőlem, mégis kárpótolt a maga módján. Mi több, sokkal többet adott, mint azt legmerészebb álmaimban reméltem. Csak figyelni kellett a jelekre. Csak meg kellett hallanom a bennem lakozó túlélő hangját, ami folyton azt súgja: Állj fel! Menj tovább! Képes vagy rá! ÉN élni akarok!

Szóval, ma már, ha a fájdalom beköszön, csak annyit mondok:

Ha már itt vagy, gyere jó közel! Megtanulom, amit meg kell! Mi több, hogy lásd, milyen erős vagyok, még hasznot is húzok belőled, aztán menj tovább! Úgy, ahogy jöttél: kérés nélkül, váratlanul.

Nézz szembe a fájdalommal te is! És hidd el, hogy akármennyire is omlik össze körülötted a világ, akármennyire is fáj, akármennyire is érzel a bordád alatt egy korábban nem ismert fájdalmas nyomást, egy idő után észre fogod venni, hogy legbelül annyira élni akarsz, annyira benned lesz a vágy, amit az élet nevű játék iránt érzel, hogy tudod, egy nap majd csak túl éled ezt is valahogy. Eljön majd az a pont, mikor átlendülsz azon a bizonyos helyzeten, és akkor könnyedén, mosolyogva élheted tovább életed.

Egy életet, amiből ha a legtöbbet hozod ki, meglátod, hogy nem csak holmi mondás, vagy légből kapott bölcsesség, hanem valóság: hogy akármilyen kétséget keltő érzés is lesz úrrá rajtad, ne aggódj, mert ahol az élet elvesz, ott bizony – kivétel nélkül – mindig hozzá is tesz…