Második esély

Történjen bármi, hinnünk kell, hogy az élet tele van második eséllyel.

-De mégis hogy csináljam? – Kérdezi barátnőm, miközben csalódottságot, elkeseredést, dühöt és mérhetetlen fájdalmat vélek felfedezni a szemében.
-Figyelj! Tudod, min mentem keresztül az elmúlt egy évben, nem igaz? – Bólogat.
-Persze, hogy tudom. A mai napig képtelen vagyok megérteni, hogy hogy sikerült végig csinálnod. Én nem éltem volna túl. De te… Megcsináltad. Sikert sikerre halmozol, és úgy ragyogsz, mint aki találkozott álmai hercegével.
-Tudod, hogy nem volt azért ez olyan egyszerű. Mikor kiderült, hogy a férfi, akibe visszavonhatatlanul beleszerettem, daganatos, és közben az írással is hadi lábon álltam – tehát nyugodtan mondhatom, hogy az álmaim rémálmokká váltak -, borzasztóan haragudtam az életre. Csak a miérteket kerestem. Miért pont ő? Miért pont én? Miért? Miért? Miért? A megválaszolatlan kérdések miatt pedig a napjaim egyre bizonytalanabbá váltak. A haláltól való félelmem – az állandó felesleges vágyakozásból fakadó fájdalommal keveredve – ingatag talajra terelt, és csak azt éreztem, süllyedek. A lehető legmélyebbre süllyedtem, ahonnan azt gondoltam, nincs visszaút.

Aztán, mintha a vészcsengő megszólalt volna bennem. A több hónapon át tartó szenvedés, gyötrelem, és bizonytalanság megszokottá és elviselhetővé vált. Akkor kezdtem el higgadtan gondolkozni, és a saját érdekeimet nézni.Rájöttem, hogy akárhogy is szeretném, a fájdalmat nem kerülhetem el, de dönthetek arról, hogy hagyom-e a szenvedésnek, hogy a mindennapjaim részévé váljon. Elképzelésem nem volt, hogy ezt hogy is kellene csinálni. De eljutottam arra a pontra, mikor már nem a miértre, hanem a hogyanra kerestem a választ.

És, hogy ezt hogy tudtam kivitelezni? Akárhányszor, mikor bevillant egy fájó emlék, feltettem a kérdést, hogy szükségem van erre az érzésre? Kell ez nekem? Miután szembesültem a józan eszem által adott nemleges válasszal, feltettem a következő kérdést: milyen pozitívat kaptam adott negatívért cserébe? Aztán azt vettem észre, hogy mindig volt valami aprócska plusz, amibe kapaszkodhattam. Majd egyre több és több pozitív inger ért, és egy idő után nem hagytam, hogy a szenvedés átvegye az irányítást az életem felett.

Úristen! – Fejemhez kaptam. – Egy év telt el azóta, és fel se tűnt. Pedig még most is tisztán látom a képet, ami arra emlékeztet, hogy teljesen összetörtem legbelül.

-Dühös vagy még? Ha tehetnéd, kitörölnéd az elmúlt tizenkét hónapot? Meg nem történtté tennéd azt a napot, mikor megismerted?
-Nem. Nem, és határozottan nem.
-Miért nem?
-Szenvedtem eleget, de sose voltam az a típus, aki bármit is megbánt volna, amit a múltban tett. Így kellett lennie. Ezt át kellett élnem. Pont. Akkor lennék dühös, ha a történtek miatt feladtam volna. De soha nem adtam fel. Nem mondtam le az álmaimról. Tettem azért, hogy elérjem, amit igazán szeretnék. És az élet – bár sokat vett el tőlem – a maga természetes módján mostanra kamatostul kárpótolt az elszenvedett fájdalomért. Bár ehhez én is kellettem. Úgy gondolom, ez egy elég komoly teszt volt számomra odafentről.

-Mármint? Ezt hogy érted?
-Ha jobban megnézzük, elsőre nem jött össze a könyvkiadás, és pluszban még belecsöppentem egy elég tragikus élethelyzetbe is. Mintha a kudarc és csalódottság nem lett volna épp elég. De most már tudom, hogy mindezt csupán azért kaptam, hogy az univerzum megvizsgálja, igazán megérdemlem-e azt az életet, amiről álmodozom? Képes vagyok-e fejlődni, és jó ember maradni, történjen bármi is az életemben? Képes vagyok-e megbocsájtani azoknak, akik tényleg megbántottak? Van-e bennem elég erő és kitartás, ahhoz, hogy kapjak egy második esélyt? Képes vagyok-e hinni mindenáron? Hagyom-e, hogy felemésszen a múlt, vagy újra és újra harcba szállok? Erős vagy gyenge jellem vagyok?
Tudod, rájöttem, hogy már nem igazán számít, mi történt a múltban. Már nem azt nézem, ki és mennyiszer bántott, vagy, hogy mikor mennyire fájt. Hanem azt, hogy ha mindezen nem mentem volna keresztül, nincs lehetőségem arra, hogy egyáltalán kaphassak az égiektől egy újabb lehetőséget. Egy olyan lehetőséget, ami százszor nagyobb, mint amit egy évvel korábban elvettek tőlem. És tudom, ha legközelebb fájna, ha az élet újabb próbatétel elé állítana, tényleg bármit túlélek. Ha ebben kételkednék, csak a tükörbe kell néznem, és annyit mondanom:

Ne aggódj! Az a legszebb az életben, hogy tele van második eséllyel.