Harmonikus kapcsolat = Mindent elsöprő szerelem?

Ebben az érzelmileg egyre jobban elkorcsosult világban honnan kellene tudnunk, milyen is az igaz szerelem?

Azt állítják, van különbség szerelem és szerelem között, de én inkább úgy fogalmaznék: van különbség kapcsolat és kapcsolat között. Egy párkapcsolat ugyanis sokféle lehet: harmonikus, nyugodt, vidám, érzésekkel és felesleges vitákkal teli, megalázó, vagy épp drámai.

Pszichológusok, médiumok, tanácsadók, barátok, rokonok az ész érvei szerint mind azt állítják: akkor lehetünk igazán boldogok valaki mellett, ha felfogásban, gondolkodásban eljutunk arra a szintre, hogy a nyugalom, biztonság, kiegyensúlyozottság uralhassa a kapcsolatot. Röviden: amikor megértünk rá.

De, és igen, akárhogy nézem, itt van egy DE! Ez teljesen összezavarja a szerelemről alkotott elképzelésemet. Romantikus regények, filmek, színdarabok, sikertörténetek születnek szinte minden pillanatban, drámai vonalakkal megfűszerezve. Újfent elemzem ezeket a történeteket, illetve gyerekkorunk meséit, és mindenhol azt látom, hogy az igazán nagy szerelemnek a boldogság megélése előtt bizony eléggé kell fájnia. A főhősök a happy end előtt mind-mind átesnek „az örökre elveszíthetem” fázison. Valljuk be, hogy egyik történet sem a harmóniáról ad példát, hisz sosem tudjuk meg, mi történik az „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak” után? Ezt valahogy sehol sem látom/olvasom. És mi történik azokkal a szerelmes történetekkel, amiknek a vége nem happy end? Ott mi lesz a főhőssel? Mintha ezekre a kérdésekre senki nem tudná a választ… Igazából csak találgatunk. A nagy szerelemről érzésekkel teli képeket, a harmonikus kapcsolatról tökéletesnek tűnő elméleteket kapunk. Most akkor melyik a normális? És, ami talán fontosabb: melyik az Igazi?

A minap, miközben ezen gondolkodtam, megfigyeltem ismerőseim kapcsolatait és az esetleges párkapcsolati problémákat. Szemlélődésem közben felmerült bennem a kérdés, hogy vajon az a kapcsolat, ami a maga módján kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak, stabilan működőnek nevezhető, egyenlő az igaz és mindent felemésztő szerelemmel? Az előbbit egyébként én – unalmassá váló majdnem tökéletessége miatt – állóvíznek, az utóbbit – izgalmas cselekményei miatt – tengernek nevezem. De vajon az állóvíz is lehet olyan gazdag és lélegzetelállító, mint a háborgó, bizonytalan, mély, titkokkal teli tenger? Vagy, majd végül odajutunk, hogy felesleges vitákkal felkavarjuk a csendes tavat, abban a reményben, hogy megkapjuk azt a lebilincselő érzést, amit csak a tenger adhat?

Annyiszor hallom ismerőseimtől, barátaimtól, hogy olyan elutasító vagyok, ha a férfiakról van szó. Hogy nekem senki nem elég jó. Néha felteszem a kérdést: vajon igazuk van, és lehet, változtatnom kellene? Meg kellene adnom az esélyt egy olyan kapcsolatnak, amit átjár a harmónia? Amiben minden szempontból támogatva lennék? Ahol azt érezném, hogy szeretnek? Ahol tudom, minden nyugodt lenne, semmitől nem kellene aggódnom? De végül a válaszom mindig nemleges, és rájöttem, hogy a körülöttem élők nem értik, mire vágyom. Én képtelen vagyok csak úgy belekezdeni egy új kapcsolatba, és már most le kell szögeznem: nem azért, mert nekem senki nem elég jó! Nem a férfiakkal van bajom, hanem az érzés, amit egy-egy illető kivált belőlem, az az, amivel egyszerűen nem elégszem meg. Az a problémám, hogy ha nem azt érzem, amire vágyom, számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy belemenjek egy kapcsolatba csak azért, hogy ne legyek egyedül. Nem akarok az az ember lenni, aki összekeveri a biztonságérzetet, azzal az igaz szerelemmel, ami miatt emberek milliói imádják például Noah és Allie történetét a Szerelmünk lapjai című regényben.

Ha megkérdeznék tőlem, hogy ez mit jelent? Hogy akkor én hogyan definiálom a szerelmet, a romantikusok megértenének, a cinikusok mazochistának tartanának.  Azt mondom, hogy az embernek nem ésszel, hanem szívvel kell szeretni. És, hogy ez alatt mit értek? Nem, mintha lehetne definiálni, de számomra a szerelem az az érzés, ami teljes lényemben felemészt. Mikor úgy vágyom a szeretett személy ölelésére, mint ahogy a kiszáradt sivatag vágyik némi megmentő vízre. Mikor az illető már akkor hiányzik, mikor épp, hogy csak megérkezett. Képes vagyok megbocsátani, megérteni, várni. Ha szeretek valakit, ha igazán szeretek valakit, a vele töltött időt nem vitatkozással akarom tölteni, nem a válaszokat keresem a történtek miértjére, nem a hibáit firtatom, hanem kihasználom azt a kevés időt, ami nekünk adatott. Mert ha róla van szó, bennem van a félsz, hogy elveszíthetem, és olyankor megszűnik az ÉN. És talán ez a legfontosabb. Megszűnik bennem a sértettség, mert egyetlen öleléssel képes arra, hogy kitörölje a nélküle töltött időszak alatt érzett hiányból fakadó fájdalmat. Az illető – akit – szeretek egyetlen szavával képes megnyugtatni, ugyanakkor egyetlen szavával képes kikészíteni is. Felemel, és visszaránt. Hihetetlen szélsőséges érzéseket vált ki belőlem, mégis a tudat, hogy él, hogy létezik, számomra mindennél többet ér.

Akárhogy nézem az igazán nagy szerelem talán a legértelmetlenebb érzésnek tűnik, hisz a szenvedés állandóan váltakozik a mérhetetlen boldogsággal. Szüntelen küzdelem uralkodik a felek közt. Már-már néha túl drámai. Mégis, mi, akik találkoztunk már az effajta érzéssel, valamiért többre értékeljük ennek különlegességét, mint a sokak által hőn óhajtott harmóniát.