Ebben az érzelmileg egyre jobban elkorcsosult világban honnan kellene tudnunk, milyen is az igaz szerelem?
Azt állítják, van különbség szerelem és szerelem között, de én inkább úgy fogalmaznék: van különbség kapcsolat és kapcsolat között. Egy párkapcsolat ugyanis sokféle lehet: harmonikus, nyugodt, vidám, érzésekkel és felesleges vitákkal teli, megalázó, vagy épp drámai.
De, és igen, akárhogy nézem, itt van egy DE! Ez teljesen összezavarja a szerelemről alkotott elképzelésemet. Romantikus regények, filmek, színdarabok, sikertörténetek születnek szinte minden pillanatban, drámai vonalakkal megfűszerezve. Újfent elemzem ezeket a történeteket, illetve gyerekkorunk meséit, és mindenhol azt látom, hogy az igazán nagy szerelemnek a boldogság megélése előtt bizony eléggé kell fájnia. A főhősök a happy end előtt mind-mind átesnek „az örökre elveszíthetem” fázison. Valljuk be, hogy egyik történet sem a harmóniáról ad példát, hisz sosem tudjuk meg, mi történik az „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak” után? Ezt valahogy sehol sem látom/olvasom. És mi történik azokkal a szerelmes történetekkel, amiknek a vége nem happy end? Ott mi lesz a főhőssel? Mintha ezekre a kérdésekre senki nem tudná a választ… Igazából csak találgatunk. A nagy szerelemről érzésekkel teli képeket, a harmonikus kapcsolatról tökéletesnek tűnő elméleteket kapunk. Most akkor melyik a normális? És, ami talán fontosabb: melyik az Igazi?
A minap, miközben ezen gondolkodtam, megfigyeltem ismerőseim kapcsolatait és az esetleges párkapcsolati problémákat. Szemlélődésem közben felmerült bennem a kérdés, hogy vajon az a kapcsolat, ami a maga módján kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak, stabilan működőnek nevezhető, egyenlő az igaz és mindent felemésztő szerelemmel? Az előbbit egyébként én – unalmassá váló majdnem tökéletessége miatt – állóvíznek, az utóbbit – izgalmas cselekményei miatt – tengernek nevezem. De vajon az állóvíz is lehet olyan gazdag és lélegzetelállító, mint a háborgó, bizonytalan, mély, titkokkal teli tenger? Vagy, majd végül odajutunk, hogy felesleges vitákkal felkavarjuk a csendes tavat, abban a reményben, hogy megkapjuk azt a lebilincselő érzést, amit csak a tenger adhat?
Annyiszor hallom ismerőseimtől, barátaimtól, hogy olyan elutasító vagyok, ha a férfiakról van szó. Hogy nekem senki nem elég jó. Néha felteszem a kérdést: vajon igazuk van, és lehet, változtatnom kellene? Meg kellene adnom az esélyt egy olyan kapcsolatnak, amit átjár a harmónia? Amiben minden szempontból támogatva lennék? Ahol azt érezném, hogy szeretnek? Ahol tudom, minden nyugodt lenne, semmitől nem kellene aggódnom? De végül a válaszom mindig nemleges, és rájöttem, hogy a körülöttem élők nem értik, mire vágyom. Én képtelen vagyok csak úgy belekezdeni egy új kapcsolatba, és már most le kell szögeznem: nem azért, mert nekem senki nem elég jó! Nem a férfiakkal van bajom, hanem az érzés, amit egy-egy illető kivált belőlem, az az, amivel egyszerűen nem elégszem meg. Az a problémám, hogy ha nem azt érzem, amire vágyom, számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy belemenjek egy kapcsolatba csak azért, hogy ne legyek egyedül. Nem akarok az az ember lenni, aki összekeveri a biztonságérzetet, azzal az igaz szerelemmel, ami miatt emberek milliói imádják például Noah és Allie történetét a Szerelmünk lapjai című regényben.
Akárhogy nézem az igazán nagy szerelem talán a legértelmetlenebb érzésnek tűnik, hisz a szenvedés állandóan váltakozik a mérhetetlen boldogsággal. Szüntelen küzdelem uralkodik a felek közt. Már-már néha túl drámai. Mégis, mi, akik találkoztunk már az effajta érzéssel, valamiért többre értékeljük ennek különlegességét, mint a sokak által hőn óhajtott harmóniát.
