Az a bizonyos november…

Mindenki életében vannak olyan pillanatok, amik örökre megváltoztatnak bennünk valamit.

Mint már azt korábban is említettem, kilenc éve egy novemberi napon veszítettem el a bátyámat, így számomra ez a hónap mindig is az emlékezésről szólt. Egészen két évvel ezelőttig képtelen voltam a veszteség által keletkezett fájdalomról beszélni. Talán pont ennek köszönhető, hogy az elmúlt nyolc évben minden novembert úgy éltem meg, hogy minél közelebb kerültem ahhoz a bizonyos dátumhoz, teljesen kifordultam magamból. A vidámságot, az állandó pörgést pedig magam mögött hagyva depressziós hangulat lett úrrá rajtam.Tavaly novemberben, mintha a tény, hogy közeledik a bátyám halálának évfordulója, nem lett volna elég, egy tragikus esemény még jobban megerősítette bennem az érzést: ha tehetném, a novemberi hónapot kitörölném a naptárból. Így nem meglepő, idén már-már rettegve vártam, mi fog történni ebben az év végi hónapban.

Nos, közel húsz nap telt el az idei novemberből, és a korábbi évekhez képest minden megváltozott. Sikert sikerre halmozok. Újra megkaptam a Cafeblog VIP címet. Első regényem kézirata már a nyomdában. Hamarosan a kezemben tarthatom az elmúlt egy év belső munkálkodásának kézzel fogható végeredményét. A HVG által indított Goldenblog szavazásnak köszönhetően rájöttem, mennyien támogatnak. Új célokat tűztem ki magam elé. Megvan a jegyem a februárban tartandó Siker-napra is. Ráadásul az első sorok egyikébe. Álmaim felé vezető úton olyan végtelennek tűnő zöld lámpát kaptam, hogy sokan már azt hiszik, nekem csak megszületni volt nehéz. Néha el sem hiszem, hogy az ez évi november minden álmomat valóra váltotta.

Az egymást követő sikeres pillanatok mellett viszont sokszor eszembe jut az a kilenc évvel ezelőtti nap, mikor egy telefonhívás robbanásszerűen rombolta le kamaszkorom amúgy is ingatag falait. Mindössze tizenöt éves voltam. Épp, hogy bekerültem egy új közösségbe. A változó korszak kellős közepén álltam, és így utólag visszatekintve a múltra, felmerül bennem a kérdés, mi lett volna, ha bátyám halála más irányba mozdít? Miért azt választottam, hogy nem számít, mi történt, én addig fogok küzdeni, míg sokra nem viszem? Miért volt bennem az az érzés, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy összeroppanjak? Miért akartam a fájdalomból életet merítve több lenni egy vidéki kislánynál?  És tavaly, mikor november 13-án egy újabb tragikus esemény fúrta be magát álmaimba, miért nem adtam fel? Hogy birkóztam meg egy újabb lehetséges veszteséggel?

Azok közül, akik láttak egy évvel ezelőtt, sokan kérdik, hogy egy ilyen pici lányban, mint én, hol fér el ennyi erő és kitartás? Meséljek már, hogy van bennem annyi akarat, hogy tűzön-vízen át kitartok álmaim mellett! ?Néha én magam sem értem. Sok embernek szerencsére elég sokáig nem kell szembe nézniük a halál fogalmával. Nekem viszonylag fiatalon, rövid időn belül kétszer is át kellett élnem a veszteségnek azt a fajta változatát, amit már nem lehet visszacsinálni. Tavaly novemberben dühöm és kétségbeesésem erősebbnek tűnt, mint az élni akarásom. Hányszor kívántam, bárcsak máshogy történt volna? Bárcsak ne kellett volna keresztül mennem ezeken! Gyűlöltem az egész világot, és szentül hittem, hogy én feladom. Nem megyek tovább.

De végül csak túléltem valahogy. Nem volt egyszerű, de túléltem. És talán itt az ÉLTEM szón van a hangsúly, és talán ezek a tragikus élethelyzetek adtak erőt ahhoz, hogy tovább menjek. Mert bár igaz, hogy elég rendesen a padlóra kerültem, de idővel rájöttem, nem az számít, hogy hogyan és miért kerülök a földre, hanem az, hogyan vagyok képes felállni. Elfogadtam a tényt, hogy veszteségek mindig is lesznek az életünkben, ez elkerülhetetlen. Teljesen normális a gyász, a fájdalom, az érzés, hogy nem tudjuk, hogyan tovább. De meg kellett értetnem magammal, hogy ha el szeretném érni az álmaimat, hosszú távon nem engedhetem meg magamnak, hogy egy-egy tragikus esemény hatására szobám falai közé zárkózzak,  annak reményében, hogy egy nap majd csak elmúlik valahogy…

Sokáig úgy éreztem, az élet szórakozik velem. Nem láttam tisztán, a hogyanok helyett pedig inkább a miérteket kerestem. Majd rájöttem, hogy az önsajnálattal semmire nem megyek. Hogy hiába keresem arra a választ, hogy miért, most még úgy sem fogom megérteni. Így ha nehezen is, de újabb és újabb célokat tűztem ki magam elé, és a bennem buzgó bizonyítási vágy meghozta a várva várt eredményt. Idővel pedig megértettem, hogy minden negatív élményre szükség volt ahhoz, hogy rátaláljak arra az emberre, aki mindig is lenni szerettem volna.

…Kilenc év, nyolc elviselhetetlen november és két átvészelhetetlennek tűnő esemény után 2014 élményei és küzdelmei más megvilágításba helyezték ezt a veszteségekkel teli hónapot: Ezek az emlékek úgy vésték magukat elmémbe, hogy mikor úgy érzem, hogy a körülmények ellenem játszanak, és képtelen vagyok tovább menni, figyelmeztetnek arra, hogy ugyan, miért is lennék képtelen rá? Volt már rosszabb is… és ami talán még fontosabb: a legfájdalmasabb emlékeimnek köszönhetem legnagyobb sikereimet…

Erőtlennek érzed magad? Érdekel, hogyan lehet túlélni átvészelhetetlennek tűnő időszakot? Szeretnél hinni a második esélyben?

Akkor ajánlom figyelmedbe a Fordított széket, amit már 20% kedvezménnyel előrendelhetsz az alábbi logók valamelyikére kattintva.