Egyedül…?

Gyakran érzem szükségét az egyedüllétnek. Na persze nem azért, mert antiszociális lennék. Egyszerűen annyi ember vesz körül a mindennapokban, és annyira sok mindent vállalok magamra, hogy egy idő után mindent és mindenkit tehernek érzek. Ilyenkor pedig nem vágyok másra, csak arra, hogy egy kis időt töltsek önmagammal.

Ez mindig másfajta rituálét jelent. Van, amikor moziba, színházba, koncertre megyek. Van, amikor csak sétálok egyet a Budai Várnegyedben. Megpróbálom felfedezni minden szegletét. Egyébként hihetetlen, hogy egy év után is tud még újat mutatni. De, ha a macskakövek helyett egy kis természetre vágyom, akkor a Normafát választom. Előfordul, hogy a takarításban vagy épp a főzésben találom meg azt a nyugalmat, amit az egyedülléttől várok el. Ha ehhez nincs kedvem, órákon keresztül olvasok, vagy fejlesztem az angoltudásom. Esténként pedig megnézek egy olyan filmet, ami tele van könnyed, vidám jelenetekkel. Na meg persze azt se felejtsük, Párizs városát is önmagam fedeztem fel, és semmiért nem változtatnék ezen.

Mikor arról beszélek, milyen kellemes időt töltöttem önmagammal, vagy milyen terveket szövögetek egyedül, barátaim, ismerőseim úgy vélik, nem vagyok teljesen normális:

– Képzeld, megvettem a jegyet a Siker-napra. Úgy gondoltam, mivel minden álmom valóra váltottam ebben az évben, így ez igazán kijár nekem. – meséltem egyik kedves ismerősömnek.
– És kivel mész? – érdeklődött.
– Ugyan kivel? – csodálkozva tettem fel a kérdést. – Még szép, hogy egyedül!
– Egyedül? De egyedül nem rossz?
– Nem, dehogy is!
– Hát nem tudom. – válaszolta. – Én nem tudnék egyedül elmenni egy ilyen eseményre.
– Pedig nincs ebben semmi rossz. Mi több! Az a baj, hogy sokan azt hiszitek, hogy az egyedüllét magányt jelent. De én máshogy látom. Az, hogy az ember képes önmagával eltölteni pár órát úgy, hogy közben jól is érzi magát, a későbbiekben igazán jól jön. Ez a fajta kikapcsolódás csak arra utal, hogy jóban vagyunk önmagunkkal, és nincs szükségünk másra csak azért, hogy jól érezzük magunkat. Sokszor rohanásból áll az életem. Néha azt sem tudom, hol áll a fejem, és olyankor megfeledkezem saját magamról. Csak a munka, az írás, a karrier, a barátok, a család elvárásait figyelem. De azt, hogy nekem, vagy inkább a lelkemnek mire van szüksége, teljesen elfelejtem. Mikor már hetek óta tart a pörgés, és az állandó maximalizmus és megfelelési kényszer leszív, úgy érzem, hogy szükségem van némi kikapcsolódásra. Ha ezt nem egyedül teszem, akkor már másra is figyelnem kell. Alkalmazkodnom kell mások hangulatához, akaratához. Én ide, ő oda akar menni. Én így, ő úgy érzi magát, és ilyenkor felbukkan bennem az érzés, miszerint most is meg kell felelnem. De van úgy, hogy nem akarok megfelelni senkinek. Az egyedüllétben ez a legjobb. Oda megyek, ahova én szeretnék. Ha útközben meggondolom magam, akkor irányt váltok. Addig maradok, ameddig jónak látom. Ha sétálni szeretnék, akkor sétálni fogok. Ilyenkor nem sürget semmi. Sem az idő, se egy másik illető. Én magam vagyok a középpontban, és csak a saját életemmel, érzéseimmel kell foglalkoznom. Elmélkedem a múltamon, a jelenemen, a jövőmön egyaránt, és átgondolom, adott helyzetekben mit is kellene tennem. Nem panaszkodom, nem tűröm meg a negativitást, keresem a fejlődés lehetőségét, és egy percig sem érzem úgy, hogy az egyedüllét kínos lenne.