Félelmeink…

Talán túl sokat foglalkozom a szerelemmel. Most meg pláne, hogy közelednek az ünnepek. Na persze, értékelnem kellene mindazt, amit ettől az évtől kaptam, és esküszöm, értékelem is, de… És, igen itt van egy nagy DE! Bár minden álmom valóra vált, egy valami borzasztóan hiányzik…

Életemben először értem el olyan nagyszerű eredményeket, amik számomra tényleg rendkívülinek számítanak. Sosem értettem az igazán sikeres embereket, mikor azt mondták: nézd! Hiába érek el mindent, az egész semmit nem ér, ha nincs kivel megosztanod! Én persze: ugyan már… akárhányszor elértem, amit akartam, sosem éreztem ilyet. Boldog voltam, amiért révbe értem, és ettől csak még jobban szárnyaltam.
De most – bár a lehető legsikeresebb hónapok vannak a hátam mögött – azt hiszem, mégis kezdem érteni, miről is beszéltek azok a bizonyos emberek…

A kora reggeli ébredést követő hajtás, a rám nehezedő terhek, a tíz percenként érkező telefonhívások, több száz válaszra váró üzenet és e-mail, a pozitív kritikák mellett felbukkanó negatív kritikák, pluszban az írás, a munkám és tanulmányaim, nos… nap végére elszívják minden időmet és energiámat. Így éjszaka háromkor teljesen kimerülten dőlök az ágyba. Szemem lehunyom, és rákészülök a várva várt négy órányi pihenésre. De ez nem megy olyan egyszerűen. A szívem elkezd hevesen verni, és hiába a lakás elég magas hőmérséklete, és a jó meleg takaróm, mégiscsak fázom. Forgolódni kezdek. Macim magamhoz ölelem. Torkomban gombóc, mellkasomat egyfajta szorító érzés uralja: egyedül vagyok. A szó szoros értelmében.

Persze, ilyenkor mindig tisztázom magammal, hogy az egészért csak, és kizárólag én vagyok a felelős! Én vagyok az, aki nem jár el randizni, mert szentül hiszem, hogy – mint korábban jó párszor – majd belefutok az épp aktuális szerelmembe egy folyosón, egy gyógyszertár előtt, vagy egy koncerten. Mert, hát eddig ez mindig bevált, minek töltsem az időm feleslegesnek tűnő ismerkedésekkel? Nincs is időd! Szembesítem magam a valós tényekkel. Tudom-tudom, mindenkinek arra van ideje, amire szeretne szánni, de bevallom: ha nincs szikra, és nem látok az egészben némi meseszerűséget, sorsszerűséget, akkor bizony eszem ágában sincs akár egy percet is pazarolni egy olyan találkozóra, aminek még a gondolata sem vált ki belőlem semmi kémiai reakciót.

Ilyenkor mindig irigykedve gondolok azokra a barátnőimre, akik egyik sikertelen randi után elmennek egy másikra, abban a reményben, hogy majd Ő lesz az… Hát nekem ehhez semmi kedvem!

Miközben továbbra is próbálok álomba merülni, mindig eszembe jut az elmúlt másfél év. Az érzéseim, a boldog, és boldogtalan perceim, és az elviselhetetlen fájdalmaim. A miértek pedig, amiket a nap pörgős húsz órájában teljesen elfelejtetek, egyre erősebbek, és egyre jobban csak gyarapodnak.

Hosszú hónapokig minden gondolatom arról szólt, hogy megtaláljam az okát, miért kellett beleszeretnem valakibe, akinek az élete bizonytalan ideig tart? Kerestem a választ, miért kellett nekem annyit szenvednem? Optimista hozzáállásommal legalább tíz tényleg pozitív okot tudok felsorolni, de még mindig uralkodik bennem valami nyugtalan érzés, ami nem hagyja, hogy tovább lépjek. És, valljuk be: amíg ez az érzés nem szűnik meg létezni, sosem leszek képes újra szeretni. De – mivel már tényleg szeretnék egy szeretettel teli kapcsolatot – úgy gondolom, épp itt az ideje pontot tennem a történet végére. De, mint köztudott, egy időszakot akkor tudunk lezártnak tekinteni, és akkor lesz teljes a miértekre választ adó kép, ha megtanultuk a leckét, amit tanulnunk kellett belőle. És álmatlan éjszakáim arra utalnak, hogy még mindig hiányzik a puzzle egy része.

Az elmúlt két hétben barátaimnak köszönhetően szembesültem a ténnyel: ha az érzéseimről van szó, gyáva vagyok. A bátorság szó megszűnik létezni számomra. Ugyanis a szerelemnél mindig megtorpanok. Sosem voltam az a típus, aki a másik elé áll, és azt mondja: Veled szeretnék lenni! A szeretlek szót is olyan nehezen mondom ki, hogy az már félelmetes. Ha valaki szerelmet akar vallani, inkább megcsókolom csak, hogy nekem még véletlenül se kelljen kimondanom! Hogy miért? Bárcsak tudnám! Már számomra is röhejes, hogy úgy vágyom a szerelemre, mintha a létezésem függne tőle, mégis – mikor érezhetném – gyáva nyúlként meghátrálok, mert az érzéseimről én ugyan NEM beszélek!

Annyiszor hallottam az utóbbi napokban, hogy mi vesztenivalóm lehet, ha megteszek bizonyos lépéseket, hogy rájöttem, mi lehet még a lecke: bár mindannyian tudjuk, hogy az élet egy nap véget ér, mégsem foglalkozunk ezzel igazán egészen addig, amíg nem érint közvetlenül. Engem a halál szó szerint megcsapott, és piros jelzőtáblán elém rakta a következő feliratot: AZ IDŐ VÉGES! És én a szerelemben mégis – a mai napig – úgy viselkedek, mintha épp végtelennyi idő állna a rendelkezésemre, és mindezt azért teszem, mert nem vagyok bátor? Mert félek az esetleges elutasítástól? Mert félő, hogyha elmondom valakinek, hogy szükségem van rá, akkor nem azt fogom hallani, hogy neki is rám?

Valljuk be: szívügyekben úgy néz ki, rohadtul gyáva vagyok. Bátorságra lenne szükségem, és talán ez az, amit az elmúlt egy évből még okulnom kellene. Talán addig fog üldözni ez az időszak, amíg le nem rántom a leplet olyan érzésekről, amiket még magam előtt is titkolok. És, ha ez tényleg így van, ha ez a puzzle utolsó darabja, felmerül bennem néhány kérdés: mikor leszek, vagy egyáltalán leszek-e valaha elég bátor? Minek kell még történnie az életemben ahhoz, hogy érzéseimről nyíltan, és őszintén merjek beszélni? És mire várok még, hogy megértsem, hogy a félelemnél van ami, vagy inkább: van, aki sokkal, de sokkal fontosabb…