Ha jobban belegondolunk, és erre a minap világítottak rá, egy másik ember velünk kapcsolatos bizonytalansága, és az ennek következtében kialakult se veled, se nélküled hozzáállás is egyfajta erőszaknak minősül. Lelki erőszaknak. Köztudott, hogy testi sértésnél is gyakran előfordul, hogy a bántalmazott fél, abban a reményben tűri a szeretett személy viselkedését, hogy egy nap majd csak megváltozik…
Valahogy, mi is így vagyunk ezzel, mikor valaki a lelkünkhöz érve ad egy keveset, ezzel jelzi, hogy van még remény, hogy ő itt van nekünk, majd hipp-hopp a többszörösét veszi el. Újra, és újra. Addig, amíg be nem telik a pohár. Ilyenkor persze a másikat hibáztatjuk, amiért játszadozik az érzéseinkkel, de – bár tény, hogy ő tölti meg a fegyvert újra és újra – az igazság az, hogy a ravaszt minden egyes alkalommal mi magunk húzzuk meg.
De hol jön el az a pillanat, amikor azt mondjuk: elég?! És nem csak, hogy mondjuk, hanem aszerint is cselekszünk.
Mennyi lelki fájdalmat viselünk el, mennyi sérelmet akarunk még elviselni ahhoz, hogy ráébredjünk: megalázkodtunk, és hosszas, küzdelmekkel és reménnyel teli hónapokat töltöttünk bizonytalanságban, csak mert hittünk? Hittük, hogy egy nap majd minden másképp lesz.
A túl nagy szívünk, vagy attól való rettegésünk köt egy emberhez, hogy szembesülünk a ténnyel, miszerint feleslegesen küzdöttünk hónapokon, vagy akár éveken át? Vagy legbelül félünk, ha mi kilépünk, akkor végleg elveszítünk valakit, aki valaha is fontos volt? Miért van az, hogy sokáig nem merünk dönteni? Mikor jön el az a pont, mikor bár a fegyvert újra csőre töltik egy-egy kedves szóval, gesztussal, öleléssel, csókkal, mi mégis azt mondjuk: köszönöm, de már nem akarok küzdeni!
