Első fejezet…

Csupán egy lépés elég ahhoz, hogy megváltoztasd az életed.

Valahogy ezzel a mondattal tudnám leginkább jellemezni január első napjait.

Új év. Új élet. Új én. Alig tizennégy nap telt el a 2015-ös évből, és máris sok minden megváltozott. A hajszínem, az étrendem, a napi beosztásom. Az álmaim. Az utóbbi időben nem írtam blogbejegyzést. Hogy miért? Általában útkereséssel, fájdalommal, csalódással foglalkoztam posztjaimban, és terápiaként tekintettem az írásra. De mostanában úgy éreztem, az utamat megtaláltam, és mintha az elmúlt másfél év terhei, fájdalmai, feszültségei, bizonytalansága mind-mind lehullottak volna rólam. Nem igazán van miről írnom. Általánosságokkal, vagy más tollával pedig nem ékeskedem. Ha nem megy, akkor nem erőltetetem. És mivel az írásaimat inspiráló élethelyzet egyre távolibbnak tűnik, nem volt szükségem a házi terapeutámra, és nem is tudom… Egyszerre vagyok tőle boldog, és boldogtalan.

Ha olvastad a könyvem, tisztában vagy vele, hogy nem azt kellett feldolgoznom az utóbbi időben, hogy leszakadt a kedvenc plüssmackóm füle. Pontosan tudod, min mentem keresztül, és mennyi fájdalommal teli napot éltem át. Sokáig tűrtem azt a gyötrő érzést, amit az váltott ki belőlem, hogy szívem választottja lehet, nem éri meg a harmincat. És akárhányszor, mikor azt hallottam barátnőimtől, hogy engedjem el, mert ez az egész élethelyzet csak felemészt, én arra hivatkoztam, hogy ők nem értik, és ez más, mint egy egyszerű szakítás. Itt nem arról van szó, hogy nem kellek eléggé. Sokáig hagytam, hogy fájjon, mert az volt az egyetlen dolog, ami arra emlékeztetett, hogy Dylan az életem része volt. És csak úgy, anélkül, hogy a végsőkig küzdöttem volna érte, nem akartam Őt elengedni. Egészen mostanáig.

Mikor úgy döntöttem – persze, annyiszor hoztam már meg ezt a döntést -, hogy lezárom életem egyik legfájdalmasabb időszakát, elővettem egy papírlapot, kitűztem a tükröm mellé, és a következő felirattal láttam el:

“Ennyi nap telt el azóta, hogy nem beszéltem Vele.”

Azóta pedig minden este, mielőtt fejem a párnámra hajtom behúzok egy újabb strigulát, és elégedetten térek aludni. Ugyanis rájöttem, minden csak elhatározás kérdése. Nem mondom, hogy minden percben egyszerű, és azt sem állítom, hogy nincsenek pillanatok, mikor elgyengülnék, de mikor a papírlapra nézek rájövök, hogy az első lépést már megtettem. És azóta olyan sok nap telt el, hogy végül erőt veszek magamon, és a kettőnk történetének végén pihenő pontot még véletlenül sem írom át vesszővé. 

Mikor ezt a döntést hoztam, tudtam, hogy életem egyik legkülönlegesebb időszaka végleg véget ér. De már épp itt az ideje, nem igaz? Másfél évnyi szenvedés, küzdelem, kitartás, várakozás és vágyakozás, feleslegesnek tűnő bizonygatás után elfárad az ember. Észre kellett vennem, hogy én mindent megtettem, és ha megfeszülök, akkor sem fog változni semmi. Vagy kilépek, vagy reménykedve állok egy helyben, és várom tovább a csodát, hogy egy nap bizony eljön az a pillanat, mikor a történetünk hollywoodi happy enddel végződik. De mivel ez a valóság, nem pedig egy tündérmese, és másfél éve nem jutottam egyről a kettőre, így nem maradhattam tovább. Úgy döntöttem, nem tűrök tovább. Úgy tűnt, a megoldás az, ha belátom: ideje tovább lépni.

Így hát meghoztam egy döntést. Tudtam, hogy nagyot kockáztatok vele. Hisz valljuk be, jó sok energiát fektettem az elmúlt időszakba, és félő volt, hogy döntésemmel rájövök: mindez felesleges volt. De tetszik, vagy sem, minden döntésben benne rejlik az a kockázat, hogy valamit, vagy valakit végleg elveszítünk.

Egy adott kapcsolatban – teljesen mindegy, milyen jellegű kapcsolatról van szó – mindig van valaki, akinél betelik a pohár. Aki nem akar benne ragadni egy olyan élethelyzetben, ahol a szenvedés és a fájdalom a mérvadó érzésvilág. Nem kell mazochistának lenni! Nem kell szenvednünk azért, mert míg mi minden tőlünk telhetőt megtettünk egy adott személyért, ő – csak azért, mert döntésképtelen – bizonytalanságban tartja mindennapjainkat. Sokáig úgy éreztem, rossz ember vagyok, ha tovább lépek. Hogy nem tehetem. Még nem. Hogy önző vagyok, amiért fáj, és mert merek erről beszélni. „Hisz ugyan… az én szívfájdalmam eltörpül amellett, amin ő megy keresztül.” Szoktam mondani, mikor szenvedésemből adódó gondolataim kitörni szeretnének. Ahogy ő fogalmazna: amikor rávágom az ajtót. De azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy hegyeket mozgattam meg azért, hogy jelezzem: én itt vagyok, bármi történjen is. Hogy bár sokszor vagyok mérhetetlenül önző, ha Róla volt szó önzetlenségem nem ismert határokat. De mostanra ráébredtem, hogy nem baj, ha most már boldog szeretnék lenni. Nem vagyok rossz ember azért, mert élni akarok. Csak annyit tudok mondani, hogy ki lehet lépni! Még akkor is, ha benned van a félsz, hogy ha te abba hagyod a küzdelmet, a másik fél a kisujját sem mozdítja majd érted. Hogy minden befektetett energia igazából… felesleges volt. És, mi van, ha így lesz? Előfordul. De két dolgot sose felejts: bármilyen nehéz időszakon is kell túllépned, mindig kapsz valami pluszt, ami kárpótol érte. Amit tanulhattál belőle. Másrészt legalább kiszakadsz egy olyan világból, ami nem tett boldoggá és újra érezheted, hogy élsz. Mert abban a pillanatban, hogy elhatározod, tovább lépsz észreveszed, hogy a világ mennyi lehetőséget tartogat számodra. Hogy csupán elég egy lépés, egy kívánság, egy nyitott szempár, egy kósza üzenet, egy belső élni akarás, hogy találkozz olyannal, aki megmutatja, hogy érzelmi téren bizony nem vagy reménytelen eset. Hogy van még a szíveden egy aprócska rés, amin valaki más be tudja préselni magát, és egy nap igenis képes leszel újra szeretni.

Mert erről szól az élet. Ha egy történetnek véget kell érnie, akkor bizony annak véget kell érnie. De az nem jelenti azt, hogy az életed is a végéhez kell érjen. Nyugodtan megragadhatsz egy újabb üres lapot, amire ráírhatod: első fejezet.

Tovább a blogra »