A Te utad…

Előfordult már Veled, hogy ha véget ért egy kapcsolatod, sok mindentől estél el? Barátoknak hitt barátoktól. Újabb családtagoktól. Háziállattól, vagy nyaralástól, esetleg egy álmodtól? Mindent, ami fontos volt számodra, amiről azt gondoltad, hozzád tartozik, elveszítettél csupán azért, mert meg kellett szakítanod egy kapcsolatot? Nos, én valahogy pontosan így éreztem, mikor eldöntöttem, hogy magam mögött hagyom a múltam.

Mikor megírtam a tegnapi bejegyzésem és közzétettem, nem gondoltam volna, hogy szinte a semmiből, mindenféle támogatás és egyéb oldalon történő kiemelés segítsége nélkül, hipp-hopp megugrik azon emberek száma, akik valamiért kedvelték a soraimat.

Ülök, és meglepődve nézek magam elé. Ugyanis az utolsó ennyire népszerű cikkem a Fontos vagy nekem címmel rendelkezik, és valljuk be, a legnépszerűbb gondolataim azok voltak, amik az elmúlt másfél év igazán mélyről jövő érzéseit tartalmazzák. Amiket keserves könnyek közt, gondos munka után osztottam meg Veletek. Szóval nem csak azért féltem attól, hogy véget vetek egy számomra fontos időszaknak, mert féltem belegondolni, milyen lesz az élet Dylan és a Fordított szék nélkül. Hanem azért, mert a tapasztalat azt mutatta, hogy akkor tudok olyat alkotni, amikkel rengeteg embernek segíthetek, amikor Róla alkotok. Úgy éreztem, ha Róla írhatok, akkor valóban író vagyok. De mindig bennem volt a félsz, hogy mi lesz, ha… ha egy nap elveszítem Őt? Mi van, ha Vele együtt elveszítem azt az egy dolgot, ami az elmúlt másfél évben mindvégig mellettem volt?

És most ülök, és elnézve az olvasóim aktivitását, kérdezem én: mi történhetett? Belátom, hogy a tegnapi cikkemben benne van a múlt, de valamiben mégis más, mint korábban bármelyik írásom. Ezt bizonyítja az is, hogy olyan emberekhez jutottam el, akikről soha nem gondoltam volna, hogy egy nap majd az én írásaimat fogják olvasni. Mióta megjelent a regényem, annyi elismerést kaptam, hogy ide-oda kapkodtam a fejem. De valahol úgy éreztem, mindez kevés, mert a blog írással valahol cserben hagytam az olvasóimat. És féltem, ha újra írni kezdek, az égvilágon senki sem fogja értékelni a gondolataimat.

De szerencsére ez nem így történt, és rájöttem valamire. Az írás valahol kicsit olyan, mint a sport. Ahogy a sportolóknak, a művészeknek is szükségük van arra, hogy fejlődjenek. Hogy magasabb szintre lépjenek. Hogy eljussanak oda, hogy egy nap valami olyat vigyenek véghez, ami által kitűnnek a tömegből. Amivel akár emberek millióinak életét, gondolkodásmódját változtathatják meg. Amivel példaképek lehetnek. Ehhez viszont idő kell. Felkészülési idő, és nem utolsó sorban érettség. És nekem most meg kell edződnöm. Bár ebben az esetben nem fizikai, hanem lelki edzettségről beszélek. Dolgoznom kell a belsőmön azért, hogy olyat alkossak, ami megállná a helyét egy-egy világversenyen. Ami figyelemreméltó lehet. És a tegnapi robbanás csak arra emlékeztetett: igenis, képes vagyok rá.

És bár tény, hogy nem vagyok a világ legszebb lánya. Nem lesz soha olyan hangom, mint Nicole Scherzingernek. Nem vagyok zseni, doktori címmel sem rendelkezem, és fogalmam nincs, hogy egyes technikai eszközök hogyan működnek. De abban az egyben egyre biztosabb vagyok, hogy ha elém raknak egy tollat plusz egy papírlapot, illetve kellően felkészültem, és mondhatni felnőttem a feladathoz, akkor az írásban úgy érzem, verhetetlen vagyok.

Hiszem…nem! Most már egyszerűen tudom, hogy életem minden egyes megtapasztalt pillanata egy irányba vezet: az írás felé. És korábban még soha nem éreztem semmit ennyire magaménak.  Ettől pedig nem igazán létezik lélekemelőbb érzés. Mindezt pedig Nektek köszönhetem!