Képtelen vagyok szerelem nélkül élni…

Azt hiszem, teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy képtelen vagyok szerelem nélkül élni… Minden nap felteszem magamnak a kérdést, miközben készülődöm és átgondolom, mi az aznapi teendőm, hogy „Értem én ezt Beus, de őszintén, mikor lenne időd egy kapcsolatra?”

A kérdés jogos, mégis úgy érzem, mintha szerelem nélkül nem lennék önmagam. Bár napjaimat tartalmasan, hasznosan, céltudatosan töltöm, esténként mégis hiányzik egy részem, ami felemel. Persze, mondhatjátok, hogy ez függőség, de nem, nem az. Mert egyedül is sokra viszem. Egyedül is teljes életet élek, csak egyszerűen hiányzik az az őrületes érzés, biztos ismered, mikor túl tengek az energiától, mert van valaki, akinek a szemébe nézve látom a rajongást, és a hatalmas büszkeséget, amint hazaesve ecsetelem neki, mi minden történt velem aznap. Majd magához húz, és azt mondja, hogy „Hiányoztál!” , vagy „Szeretlek!” , vagy „Büszke vagyok rád!”. Jó érezni a szeretetet, a törődést, azt, hogy értékes és különleges nő vagyok valaki életében. Nos, ez valahogy borzasztóan hiányzik.

Hiányzik, hogy olyan nagyon hiányozzon, hogy az már fájjon. Vágyom arra, hogy mikor meglátom, lábam ne csak megremegjen, mint, amikor egy helyes pasival találkozom az utcán, hanem teljesen elgyengüljön, mintha össze akarna csuklani alattam. Azt az érzést akarom, mikor közelségében szívem úgy dobog, hogy az egész épület beleremegjen. Arra az érzésre vágyok, mikor képtelen vagyok a másik szemébe nézni, mert tudom, hogy a tekintetem mindent elárulna az érzéseimről. Hiányzik, hogy érezzem bőrének illatát, mikor magához húz. Hiányzik a szuszogása, miközben mellette alszom el. Hiányzik, mikor megcsókol és megszűnik a világ körülöttem.

Szerelemre vágyok. Úgy vágyom rá, mint a természet vágyik egy záporra a nyári hőségben. Ahogy egy drogfüggő vágyik a napi adagjára: megvagyok nélküle. Élni is tudok, de egyszerűen úgy érzem, hogy hosszabb távon képtelen vagyok… és őszintén? Nem is akarok…