Ha ezeket a sorokat írom, az azt jelenti, hogy volt elég erőm és bátorságom, hogy búcsú nélkül elszakítsak egy olyan köteléket, ami hónapokon keresztül tartozott a mindennapjaimhoz. Régóta fogalmazódnak bennem ezek a sorok. Régóta vártam, hogy megszülessenek, de közel sem voltam rá felkészülve. De most, ahogy a gépen ülök, az az erős fal, ami korábban előttem állt, lehullani látszik, és csak peregnek a gondolatok.
https://www.youtube.com/watch?v=bdLnrI0g5zo
Reggel hét óra. A reptérig vezető út hihetetlen lassan telt. A buszon ülve csak arra tudtam gondolni, hogy hiányozni fog minden, amit Párizstól kaptam. A város megannyi csodás épületére nézve a szívem újra – és újra – összeszorult. Majd – mikor az autóbusz kerekei megálltak – megragadtam a bőröndömet, és kissé megtorpantam a hatalmas tömeg közepén. Nehezen léptem át a reptér bejáratát. Sokszor éreztem azt, hogy visszafordulok, és – korábbi életemet magam mögött hagyva – álmaim városában maradok.
De most mégis a gépen ülök. Épp Budapest felé tartok. Tetszik vagy sem, de az a város az otthonom. Szeretem a magyar fővárost, de most kissé félek attól, mi vár rám otthon. Félek mindentől. Az emberektől, az ismeretlentől, az álmaimtól, és egy teljesen új élettől, aminek Valaki már egyáltalán nem lehet a része.
Mint mindig, most is az ablak mellett ülök. Miközben a sorokat írom, tekintetem sokszor elmereng a távolban úszkáló hófehér vattapamacsokon, a kéklő égi tengeren, és a Nap élénk sugarain. A Nap… Úgy melegíti az arcom, mint aznap, mikor megfordítottam egy bizonyos széket. 
Egy széket, amivel fenekestül felfordítottam az életem. Látom a szemem előtt az egész jelenetet, mégis – hosszú idő után először – üresnek érzem magam. Ha most – itt, a felhők felett – arra az időszakra gondolok, ami a fordított székkel kezdődött, nem vagyok se boldog, se szomorú, nem kell sírnom, és mosolyogni sem tudok. Nem érzek semmi különlegeset, csak annyi lebeg a szemem előtt, hogy a távolság ráébresztett arra, hogy egy bizonyos illető nélkül minden sokkal könnyebb.
Biztos vagyok benne, ha nem ismertem volna, közel sem tartanék ott ahol, de most mégis csak az a kérdés kavarog a fejemben – megállás nélkül, már-már bosszantóan -, hogy vajon hol tarthatnék, ha időben elengedem? Ülök és gondolkozom… Mi történt volna, ha nem ragadok le a múltban? Mi történt volna, ha nem várok óriási csodákra? Mi lett volna, ha kis fejemmel elfogadom, hogy valaki, aki sokat jelent számomra, nem akarja, hogy segítsek, hogy mellette legyek, amíg tehetem? Dühös vagyok. Ezerötszáz kilométernyi távolság kellett ahhoz, hogy túl tegyem magam egy olyan helyzeten, amit senki nem tudott megérteni. Amin nem gondoltam, hogy valaha is túl tudok lépni.
Ahogy bámulok a végtelen messzeségbe, és a felhőket kergetem tekintetemmel, rájövök, hogy a felhők fölött valóban mindig kék az ég. Életünk során annyiszor eshet az eső; kisebb-nagyobb károkat hagyva maga mögött. Döröghet az ég, figyelmeztetve, hogy egy újabb vihar közeledik. A villám is becsaphat, porig égetve mindent, amit eddig felépítettünk. És mi – emberek – olyan sokszor esünk abba a hibába, hogy elfelejtjük, bármilyen vihar is közeleg, bármilyen kárt is okoz, mindig van új nap, új kezdet, új lehetőségek, és ha a viharfelhők elmennek – mert egy nap bizony távoznak fejünk felől – frissességet hagyva maguk mögött, az ég újra kitisztul.
Párizs előtt hosszú hónapokig nem láttam a kék eget. Nem hittem, hogy láthatom. Bár minden erőmmel igyekeztem elkergetni a körülöttem keringő felhőket, és kiszínesíteni a világomat, valamiért nem kaptam semmi olyat az élettől, amitől újra kék lett volna az ég. Abban a pillanatban, mikor végre úgy éreztem, képes vagyok a teljes ragyogásra, a szívem, a szavak, az álmaim mind-mind azt követelték, hogy bármit is csináljak, maradnom kell. Egy percre se tántorítsak, mert szükség van rám! Ezzel újabb sötét felhők jelentek meg a fejem fölött, amik arra utaltak, hogy még egy ideig tűrnöm kell az esőt!
De most már tisztul az ég, és pontosan tudom, mit kell tennem. Ennek ellenére mégis úgy érzem, az összes energiámra szükségem lesz ahhoz, hogy magam mögött hagyjak egy olyan világot, ami az elmúlt egy évemhez tartozott. De be kell, lássam, már régóta nincs építő hatással az életemre. Már nem tudom megmenteni. Már nem akarom megmenteni. Itt az ideje, hogy elengedjem azt a kislányt, akinek legbelül gyakran szüksége volt Valakire, aki korábban őrangyalként őrzött és figyelt rám. Aki valaha mindennél többet jelentett nekem. Aki a támaszom volt, de az igazság az, hogy már hónapok óta csak visszarántott.
A kéklő égi tengerre nézve, ahogy az arcomba tűz a nap, újra és újra eszembe jut az a bizonyos fordított szék, és egyre jobban erősödik bennem az az erős elhatározás, hogy nem élhetek a múltban, és most végleg búcsúznom kell. Életemben először most tudom elfogadni a tényt, miszerint: vannak olyan – számunkra hihetetlenül fontos – emberek, akiket el kell engednünk ahhoz, hogy a sötét felhők eltűnjenek a fejünk felől, és életünkbe újra beköszönhessen a kéken ragyogó ég…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: