Öninterjú – mert a válasz önmagunkban rejlik

– Mondd, miért nem mered befejezni? – Az eszem a szívközpontú énemet faggatta. Teszem hozzá: már megint…

– Nem tudom. – Szavaim lekezelőek voltak, meg persze az igazság az, hogy tényleg nem tudtam a választ. – Gondolkozom. Hetek óta töröm a fejem, de fogalmam nincs, mi az, ami gátol!?

– Mesélj róla!

– Képtelen vagyok! – Hangom elcsuklott.

– De ez lehetetlen! .A mindened volt az a történet! – Már megint elkezdte. Tényleg kezdett az idegeimre menni, ha tehettem volna, biztosan kivontam volna a forgalomból. – Gyerünk! Hunyd le a szemed, és csak próbálj emlékezni! Mit éreztél, mikor a majdnem kész változatot a kezedben fogtad, és magadba szippantottad a friss patron illatát az összefűzött lapokon? – Tudta, mit kell mondania… Mindig is utáltam, hogy okosabb nálam.

– Mit éreztem? – Tettem fel a kérdést. Megalkudtam, remélve, hogy ez a ‘beszélgetés’ hamar véget ér. – Hát – tudom, hogy háttal nem kezdünk mondatot, de most kicsit úgy érzem, ez kijár nekem…

– Ne kertelj! Válaszolj! – Az eszem rám parancsolt. Tudta, hogy szeretem az időt húzni felesleges fecsegéssel.

– Jól van, na! Folytatom… Szóval, emlékszem, épp egy decemberi nap volt. Azt hiszem, huszonkettedike. Igen, huszonkettedike. – Kissé megint eltértem a lényegtől. – Visszatérve, a villamosról leszállva forgattam az oldalakat újra és újra, majd szívem olyan hevesen dobogott, mint mikor meglátod azt az illetőt, akitől megremeg a lábad, és úgy érzed, mindjárt összeesel. Majd, ahogy sétáltam hazafelé, örömömben könnybe lábadt a szemem, és úgy öleltem magamhoz a lapokat, mintha egy újszülöttet tartanék a kezemben. Olyan… tudod, olyan nagyon boldog voltam, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, pedig még csak félkész állapotban volt. Bár én nem szeretem a madarakat. Mindegy is, a lényeg, hogy nagyon mosolyogtam, úgy őszintén, és csak annyit tudtam mondani: igen, megcsináltam! Ez pedig mérhetetlen büszkeséggel és elégedettséggel töltött el.

– Nem szeretnéd újra ezt érezni?

– Dehogynem! Mindennél jobban vágyom rá!

– Akkor miért van az, hogy mikor előveszed a történetet, eljutsz az első harminc oldalig, és te is tudod, nagyon jól tudod, hogy a sorok addig tökéletesek, majd mégis félre rakod, hogy majd máskor folytatod, de nem teszed, pedig már csak egy-két részlet, néhány finomítás hiányzik?

– Szeretem az első harminc oldalt. – Arcomon megjelenő hangos mosolyom utalt arra, hogy próbáltam menteni magam a válaszadástól. Nem akartam mélyre mászni. Nem akartam szembenézni a valósággal.

– Ne csinálj ebből is poént! Te is tisztában vagy vele, hogy ez akkor sem magyarázat arra, hogy miért adod fel!? – Eszem makacsul küzdött a szerintem kiválóan hangzó érveim ellen.

– Nem adtam fel! – Makacskodtam tovább! – Sosem adtam fel! Sosem mondtam le a történetről… Hanem… – és akkor a semmiből bevillant a válasz. A válasz, amit oly régóta kerestem. A válasz arra, hogy miért nem vagyok képes folytatni? Percekig csendben ültem. Az eszem nem bírta a szótlanságomat tovább.

– Hanem??? Mondd már! – Parancsolt rám. – Tudni akarom!

– Nem így képzeltem! Nem így készítettem a vázlatot! Érted?– A düh egy pillanatra magával ragadott. – Nem ezt akartam! De most úgy érzem, hogy a történet, amit alkottam, a valóságban… nos… a valóságban magamra hagyott. És igen, eljutok az első harminc oldalig, mert azt a részt nagyon szeretem. De utána jön az a rész, amivel igazából az egész történet kezdődött és, mintha nem állnék készen arra, hogy újra és újra átéljem… – Már jó ideje egy könnyet sem tudtam ejteni, most mégis sírva fakadtam. Hosszú percekig ültem, és a válasz szavakba foglalása egyre inkább csökkentette a korábban rajtam uralkodó nyomást. Majd magamhoz ragadtam a kéziratot, és az első harminc oldalt félre téve a történetbe vetettem magam. Nos… bevallom, nem volt egyszerű. Nem volt egy leányálom. Olvastam a sorokat, és minden mondat után úgy éreztem, hogy bár nagyon szeretem, amit alkottam, de valahogy most fáradt vagyok az egészhez. 

– Képes vagy rá! Meg tudod csinálni!– Az eszem mégis megállás nélkül, halkan suttogta a biztató szavakat. Mindig is okosabb volt nálam, és kitartóbb is, és igazából neki köszönhetően, én is tudtam, ott legbelül tudtam, hogy megcsinálom, hogy igazából még mindig az a lány ül a gép előtt, aki sikertörténetről álmodott, aki korábban mindig elmondhatta magáról, hogy  ” Igen, bármire képes vagyok!”

Nos… Igen, vannak az életben olyan kérdések, amikre hosszasan keressük a választ. Amikre talán legbelül tudjuk is a megoldást, mégis hetekig – vagy akár hónapokig – nem merünk szembenézni az igazsággal. Amik állandóan körülöttünk keringenek, de mi mégis menekülünk. Aztán eljön egy nap, mikor megelégszel, és a tükör elé ülve kérdéseket teszel fel magadnak, remélve, hogy választ kapsz arra a problémádra, ami hosszú ideig nem hagyott nyugodni. Ami elől akárhogy próbáltál menekülni, mindig ott visszhangzott a füledben. Olyan ez, mint egy vallatás: az eszed kérdez, a szíved válaszol. Ha előbbi okosan csűri-facsarja a múltat, és már-már kegyetlenül feszeget bizonyos határokat, az utóbbi előtt olyan eltitkolt érzések tárulnak fel, amik segítenek abban, hogy megértsd: mi az, ami gátol annak a folytatásában, amit korábban oly nagyon szerettél…