Türelem

Lev Tolsztoj egyszer azt mondta: „Minden jókor jön annak, aki várni tud.”

Én valahogy ezzel sokáig nem tudtam megbékélni… Mindig is türelmetlen típus voltam. A szótáramból valahogy hiányoztak a következő szavak: majd, mindjárt, nem sokára, holnap, pár perc. Várni? Ugyan! Mire? Mentem, mint akit üldöztek, amíg el nem értem, amit szerettem volna.

Aztán teltek az évek, és vágyaim egyre nagyobbak, egyre elérhetetlenebbnek tűnőek lettek. Én pedig mindent akartam, természetesen MOST, AZONNAL és nem utolsó sorban EGYSZERRE! Nem számított semmi! Nem adtam fel, amíg a kimerültségtől össze nem csuklottam, vagy a szívem meg nem szakadt.

Persze mindent elértem, de türelmetlenségemből adódó állandó pörgésem és elégedetlenségem elszívta minden energiámat, és amikor elértem, amit akartam, tízből hét alkalommal rájöttem, nem is élvezem annyira. „Ez lett volna az, amire olyan nagyon vágytam?” Tettem fel a kérdést többszörösen is.
Így egy idő után kénytelen voltam bízni a Sorsban, és megfigyelni, mit rejt az Élet. Ennek az lett az eredménye, hogy kissé ellustultam, az életem nyugodtabb lett, de a korábbi, állandó pörgéshez képest fennálló semmittevés kissé kiakasztott, és még türelmetlenebb lettem.

Majd történt valami, és az élet szépen-lassan megtanított várni. Nem volt nehéz, mert egy állandóan pontatlan ember segített ebben. Nem tudnám megmondani, miért vártam mindig olyan sokat rá, de megtettem, és türelmesebb lettem. Persze, az első alkalmak idegőrlőek voltak. Nehéz volt átállnom egy lassított tempóra. De, ahogy teltek a napok, a hetek és a hónapok, amíg folyamatosan egy emberre vártam, megtanultam az élet minden területén türelmet gyakorolni. Nehezemre esett a mozgólépcsőn egy helyben állni, és nem rohanni fel, vagy éppen le. Türelmesen kivárni egy kígyózó sort a pénztárnál, és közben figyelni a körülöttem lévő világot és megtalálni némi szépséget benne. Lassan intézni a bevásárlást. Türelmesen kivárni, mikor válik valóra minden álmom. Sokszor azt hittem, megbolondulok a várakozástól, de igyekeztem élvezni az élet apró csodáit, amikbe az utazásom közben botlottam.

Apró gyermeki kacajok, felejthetetlen ölelések, biztató és kedves szavak, hatalmas szeretet, segítőkész emberek, édes kiskutyák, egy-egy eltévedt mosoly, néhány könnycsepp, az ősz szépsége, az eső illata, a téli hideg örömei és még sorolhatnám, mi minden vesz minket körül, amit észre sem veszünk a rohanó világban.

Lassítottam. Utaztam.
Nem vettem le a szemem a célomról, tudtam, merre tartok, de figyeltem az utazásra is, és magamhoz képest türelmesen kivártam mindent, amire vágytam, és nem féltem, hogy nem érnék el oda. Egy percig sem gondoltam arra, hogy lehetetlen. Hittem magamban. És, amikor elértem céljaimat? Boldogabb voltam, mint korábban bármikor.

Megtanulni várni, talán az egyik legidegőrlőbb feladat a Földön, de ha nyitva tartod a szemed, az utazás olyan csodákat rejt magában, amikkel a legmerészebb álmaidban sem találkoztál, és lehet, útközben találod meg életed valódi célját…

Csak türelem… Felesleges sürgetni a dolgokat, mert az, ami az életedhez tartozik, ami Téged akar, Rád talál… Akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá, amikor készen állsz rá. Itt lesz és Neked csak annyi lesz a dolgod, hogy megéld a jól megérdemelt boldog pillanatokat.